4. Első lépés a varázsvilágba

Miután hazaértek hívtak egy orvost aki megvizsgálta mindhármukat. Az otthonban részletesen be kellett számolniuk a barlangban történt eseményekről, hogyan is kerültek oda és mi is volt pontosan. Dennis és Amy a megbeszéltek szerint tartották a szájukat. Igazából csak Amy volt akinek oda kellett figyelnie arra hogy ne kotyogjon ki semmit mivel, Dennis még mindig sokkhatás alatt volt és nem beszélt senkivel. Emiatt Mrs.Cole is elkezdett aggódni. Tomot kellemes elégedettséggel töltötte el a tudat hogy ezt ő tette a fiúval, így végre megtanulja hogy vele nem ajánlatos ujjat húzni. A többiek ferde szemmel néztek a fiúra. A legtöbben elhitték a mesét amit beadtak nekik, miszerint ő mentette meg Amyt, mások pedig kételkedtek és így még jobban féltek a fiútól. Tomnak amint alkalma adódott rá kiment az udvarra hogy a kígyó barátjával társalogjon. A fiú gyakran ezzel töltötte az idejét. Bár teljesen sablonos témákról "sziszegtek" a kígyóval, mivel a kis állat nem volt olyan fejlett hogy bonyolultabb dolgokról lehessen vele kommunikálni. Tom még így is rendkívül boldog volt amikor az állattal töltötte az idejét. Nevet is adott neki: Teeth. Így szólította mostantól, ezt a nevet elég egyszerűnek találta és tetszett is neki. T & T. Teeth most az ablakpárkányon pihent, mivel Tom nem mehetett ki az udvarra mint a többiek amiért megint lopott egy társától. Az ajtón túlról kopogás hallatszott aminek következtében Teeth gyorsan elsiklott Tom pedig unottan bámulta az ajtót.

**– Tom? Látogatód érkezett. Az úr Mr Dumberton – bocsánat, Mr Dunderbore. Azért jött, hogy… de majd elmondja ő maga.

Szeme kissé összeszűkült a meghökkentő öltözékű Dumbledore láttán; egy hosszú pillanatig csend volt a szobában.

– Nagyon örülök, Tom – szólalt meg végül Dumbledore, és kezet nyújtva az ágy mellé lépett.

A fiú némi habozás után kezet fogott vele. Dumbledore odahúzta a nehéz faszéket, és leült. Úgy festettek, mint egy kórházi beteg és a látogatója.

– Dumbledore professzor vagyok.

– Professzor? – visszhangozta bizalmatlanul Denem. – Az olyan, mint a doktor? Mit akar itt? Ő hívatta magát, hogy megvizsgáljon?

Az ajtóra bökött, amin nemrég Mrs. Cole távozott.

– Nem, szó sincs róla – rázta a fejét mosolyogva Dumbledore.

– Nem hiszek magának! – csattant fel Denem. – Meg akar vizsgálni, tudom! Mondja meg az igazat!

Az utolsó mondat szinte ijesztő erővel harsant. Parancsnak hangzott.

Méghozzá olyannak, amit Denem rendszeresen ad ki. A fiú izzó szemmel meredt Dumbledore-ra, aki viszont továbbra is szelíden mosolygott. Így telt el néhány másodperc, aztán Denem pillantásának tüze kihunyt, de bizalmatlansága szemlátomást csak nőtt.

– Ki maga?

– Mondtam már: Dumbledore professzor a nevem, és tanár vagyok. Azért jöttem, hogy meghívjalak a Roxfortba, az iskolámba – ami a te iskolád is lesz, ha akarod.

Denem egészen meglepő módon reagált erre: felugrott az ágyról, és hátrálni kezdett Dumbledore elől. Az arcát eltorzította a düh.

– Nem tud becsapni! A bolondokházából jött, igaz? Professzor… – hát peeersze! Dehogy megyek magával! Az a vén Szipirtyó, ő való bolondokházába! Nem csináltam semmit Amy Bensonnal, se Dennis Bishoppal! Kérdezze csak meg őket, megmondják!

– Nem a bolondokházából jöttem – felelte türelmesen Dumbledore. – Tanár vagyok, és ha visszaülsz, mesélek neked a Roxfortról. Ha nem akarsz eljönni, természetesen senki nem kényszerít rá…

– Próbáljanak csak kényszeríteni! – acsargott Denem.

– A Roxfort – folytatta Dumbledore, eleresztve a füle mellett Denem közbevágását – olyan iskola, ahova különleges képességű emberek járnak…

– Nem vagyok bolond!

– Tudom, hogy nem vagy bolond. A Roxfortban nem bolondokat tanítunk. Hanem mágusokat.

A szobában csend lett. Denem megdermedt, arca kifejezéstelenné vált, de izzó tekintete ide-oda ugrált Dumbledore egyik szeméről a másikra, mintha hazugságon próbálná kapni valamelyiket.

– Mágusokat…? – visszhangozta suttogva.

– Úgy van.

– Amit én tudok, az… az mágia?

– Miért, mit tudsz?

– Mindenfélét – felelte Denem. Nyakát és sovány arcát pirosra festette az izgalom. – Mozgatni tudom a dolgokat anélkül, hogy hozzájuk érnék. Az állatok engedelmeskednek nekem, pedig nem idomítom őket. Bántani tudom azokat, akik bosszantanak. Ha akarok, fájdalmat tudok okozni nekik.

Denemnek remegni kezdett a lába. Odabotorkált az ágyhoz, visszaült rá, és lehajtott fejjel, mintha imádkozna, a két kezére meredt.

– Mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek – suttogta remegő ujjainak. – Mindig tudtam, hogy van bennem valami… valami különleges.

– Így igaz – hagyta rá Dumbledore. Már nem mosolygott, hanem feszült figyelemmel fürkészte a fiút. – Ugyanis varázsló vagy.

Denem felemelte a fejét. Az arca teljesen megváltozott: vad örömöt sugárzott, de ez furcsamód nem szépítette meg. Ellenkezőleg: finom vonásai megkeményedtek, s szinte vadállatias kifejezés ült ki rájuk.

– Maga is varázsló?

– Igen, az vagyok.

– Bizonyítsa be! – vágta rá Denem ugyanazon a parancsoló hangon, amivel korábban azt mondta: Mondja meg az igazat!

Dumbledore felvonta a szemöldökét.

– Szívesen bebizonyítom… De ha, amint sejtem, szeretnél beiratkozni a Roxfortba…

– Persze, hogy beiratkozom!

– …akkor professzor úrnak vagy uramnak kell szólítanod engem.

Denem arca dühösen megrándult. Annál meghökkentőbb volt a meghunyászkodó udvariasság, amivel azután válaszolt:

– Bocsánat, professzor úr. Azt akartam mondani: kérem, mutassa meg…

Dumbledore szó nélkül kihúzta pálcáját zakója belső zsebéből, a sarokban álló kopott szekrényre szegezte, és lazán meglegyintette.

A szekrény lángolni kezdett.

Denem felpattant. Mire Denem Dumbledore felé fordult, a lángok már el is tűntek, s az ósdi bútordarab pontosan úgy festett, mint annak előtte.

Denem rámeredt a szekrényre, majd Dumbledore-ra, aztán mohó arccal a varázspálcára mutatott.

– Hol lehet egy ilyet szerezni?

– Mindent a maga idején – felelte Dumbledore. – Azt hiszem, valami ki akar jönni onnan.

Valóban, tompa zörgés hallatszott a szekrény belsejéből. Denem most először ijedtnek tűnt.

– Nyisd ki az ajtaját! – utasította Dumbledore.

A fiú egy pillanatig habozott, aztán átvágott a szobán, és felrántotta a szekrényajtót. A fogason lógó kopott ruhák fölötti polcon kis ezüstös doboz feküdt – pontosabban remegett és zörgött, mintha tucatnyi egér szorult volna bele.

– Vedd ki! – mondta Dumbledore.

Denem megszeppent arccal engedelmeskedett.

– Van valami abban a dobozban, aminek nem szabadna nálad lennie? – kérdezte Dumbledore.

Denem hosszú, mérlegelő pillantást vetett a varázslóra.

– Igen, uram, azt hiszem – felelte végül kifejezéstelen hangon.

– Lássuk!

Denem kinyitotta a dobozt, és oda se nézve az ágyra öntötte tartalmát. A dobozból kiszabadult tárgyak nyomban felhagytak a remegéssel, és mozdulatlanul hevertek a pokrócon.

– Ezeket egy bocsánatkérés kíséretében visszaadod a tulajdonosaiknak –

szólt higgadtan Dumbledore, és eltette pálcáját. – Tudni fogok róla, hogy megtetted-e. És figyelmeztetlek: a Roxfortban nem tűrjük a lopást.

Denem arcán nyoma se volt szégyenkezésnek; továbbra is hideg, számító tekintettel nézett Dumbledore-ra. Végül színtelen hangon így felelt:

– Értem, uram.

– A Roxfortban – folytatta Dumbledore – nemcsak arra tanítunk meg, hogyan élj a varázserőddel, hanem arra is, hogyan tartsd féken azt. Amire te – bizonyára szándékodon kívül – a mágiát használtad, azt nem tanítjuk és nem is tűrjük a Roxfortban. Nem az első és nem is az utolsó fiatal mágus vagy, aki engedte, hogy elragadja a varázsereje. De tudnod kell: ha okot adsz rá, eltanácsolhatnak a Roxfortból, és a Mágiaügyi Minisztérium – igen, minisztériumunk is van – szigorúan bünteti a törvényszegést. Minden varázslónak, aki belép a világunkba, el kell fogadnia a törvényeinket.

– Értem, uram – mondta megint Denem.

Nem lehetett kitalálni, mire gondol; kifejezéstelen arccal rakodta vissza az összelopkodott holmit a kartondobozba. Mikor végzett vele, Dumbledore-hoz fordult, és tárgyilagosan így szólt:

– Nincs pénzem.

– Ezen könnyen segíthetünk. – Dumbledore bőrerszényt húzott elő a zsebéből. – A Roxfort pénzalapjából támogatjuk azokat, akiknek nem futja tankönyvekre és ruhára. Valószínűleg kénytelen leszel egyes varázskönyveket és eszközöket használtan megvenni, de…

– Hol lehet varázskönyveket kapni? – vágott a szavába Denem. Köszönet nélkül vette át a súlyos erszényt, s most egy kövér arany galleont nézegetett.

– Az Abszol úton – felelte Dumbledore. – Nálam van a szükséges könyvek és felszerelések listája. Segíthetek neked beszerezni őket.

– Velem jön? – pillantott fel Denem.

– Hogyne, ha akarod…

– Nem, nem akarom. Hozzászoktam, hogy magam intézzem a dolgaimat. Mindig egyedül járkálok Londonban. Hol találom azt az Abszol utat… uram? – tette hozzá, mikor találkozott a pillantása a varázslóéval.

A varázsló átadta a fiúnak a listát tartalmazó borítékot, s miután elmagyarázta, merre van a Foltozott Üst, így folytatta:

– Csak te fogod látni, a mugli járókelők – azaz a varázstalan emberek – nem látják. Tomot, a kocsmárost keresd. Könnyű megjegyezned a nevét, hisz téged is így hívnak…

Denem ingerült mozdulatot tett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessenteni.

– Nem kedveled a Tom nevet?

– Nagyon sok Tom van – dörmögte Denem. Aztán vívódva, mintha akarata ellenére bukna ki belőle a mondat, megkérdezte: – Az apám varázsló volt? Mondták, hogy neki is Tom Denem volt a neve.

– Sajnos azt nem tudom – felelte megértően Dumbledore.

– Az anyám biztos nem tudott varázsolni, különben nem halt volna meg – magyarázta Denem inkább magának, mint Dumbledore-nak. – Úgyhogy csak az apám lehetett… Na és ha minden holmit megszereztem, mikor mehetek el abba a Roxfortba?

– Ezeket az információkat a borítékban található másik levél tartalmazza. Szeptember elsején indulsz a King’s Cross pályaudvarról. Egy vonatjegy is van a borítékban.

Denem bólintott. Dumbledore felállt, és újra kezet nyújtott.

– Tudok a kígyókkal beszélni – szólt a kézfogás közben Denem. – Akkor jöttem rá, amikor kirándulni voltunk vidéken. Egy kígyó odajött hozzám, és suttogott nekem. Ez normális egy varázslónál?

– Szokatlan képesség – felelte pillanatnyi habozás után Dumbledore –, de nem példátlan.

Könnyed hangon beszélt, de tekintete kíváncsian fürkészte Denem arcát.

A felnőtt férfi és a gyerek egy hosszú pillanatig egymásra meredt. Aztán elengedték egymás jobbját, s Dumbledore az ajtóhoz lépett.

– Viszlát, Tom. Találkozunk a Roxfortban.

Tom még mindig hihetetlenkedve bámult Dumbledore távolodó alakjára. mindig is tudta hogy ő jobb és különlegesebb mint a többiek de azért ebbe belegondolni sem mert. Szóval ő varázsló. Egyre csak ezek a gondolatok jártak a fiú fejében. Aki így utólag már bánta hogy megemlítette a vendégének azon különleges képességét miszerint a kígyókkal is tud beszélni. De már nem volt mit tenni, így csak előre tekintett. Rettentően várta hogy eljuthasson a varázsvilágba s felfedezze annak minden részét. A nap hátralévő része csigalassúsággal telt a fiú számára.

***

Másnap reggel a Denem fiú miután minden holmiját összepakolta azonnal, búcsú nélkül indult el hogy minnél előbb fölfedezhesse a varázsvilágot. A napsugarak kivételesen előbújtak a felhők mögül így viszonylag kellemes időben vághatott neki az útnak. Negyedórás gyaloglás után elérkezett arra a helyre amiről a professzor beszélt neki. A keskeny utcán kevés járókelő volt s nagy ívben kikerülték a kirakatokat, amiken a " Zárva " feliratú tábla fügött. Tom pont egy ilyen kirakatot keresett. Odasétált a felborult viaszbábú mellé majd megpróbálta félretolni az üveget. A koszos ablak meglepő könnyedséggel engedett utat a fiúnak. Tom orrát azonnal megcsapta a tömény ital bűze. Amint belépett körülnézvén öt-hat faasztalt látott. Sok ülőhely maradt üresen de még így is nyüzsögtek az emberek odabent. A plafonról egy gyenge fényű, viszont annál nagyobb mágikus szerkezet lógott, míg a falakon egy-egy gyertya egészítette ki a világítást.

- Nem gyerekeknek való hely ez - zökkentette ki a nézelődéséből egy foghíjas, lepukkant öregember.

Tom nem ijedt meg tőle. Arcvonásai megfeszültek s szúrósan nézte a férfit.

- Tomot, a kocsmárost keresem.

A férfi nem válaszolt. A pult mögött lévő bajuszos,magas, sovány emberre mutatott majd figyelmét újra a poharának szentelte.

A fiú nem köszönte meg a segítséget, szeretett volna minnél előbb eltűnni a fullasztó kocsmából.

- Mit adhatok? - kérdezte oda sem figyelve.

- Dumbledore küldött - válaszolt nyersen Tom.

Erre már a kocsmáros is megfordult.

- Miben lehetek a fiatalember segítségére?

- Segítsen eljutni az Abszol útra.

- Ó, szóval egy új kis Roxfortos? - vonta föl a szemöldökét.

- Igen. Szóval segít vagy nem? - sürgette a férfit.

- Persze, hogyne. Kérlek kövess - intett a fiúnak, s lerakta a pultra a poharat melyet a kezében szorongatott.

A sovány férfi megkerülte a pultot majd a hátsó ajtóhoz vezette a fiút. Sok sikert kívánt neki majd útjára engedte.

Tom megkönnyebbülten szívta be a kissé lehűlt, csípős levegőt. Éjfekete szemeivel végigpásztázta az emberektől nyüzsgő széles utcát. A másik oldalon a kocsmától jóval távolabb találta az első boltot.

" Czikornyai & Patza"

- hirdette a felirat vastag fekete betűkkel. Az épület letisztult, meleg barna színekben pompázott míg a tető élénkvörös volt. A kirakatra pillantva azonnal meg lehetett állapítani hogy egy könyvesboltról van szó. A gyerekek jártak ki, s be az ajtón szüleikkel.

Tom nem várt tovább. Zsebében megtapogatta az arannyal töltött erszényét majd belépett. Az ajtót benyomva egy csengettyű jelezte a boltban tartózkodóknak hogy a bent lévők száma egyel nőtt. Belépvén egy idős embert pillantott meg a pult mögött. A férfi ősz hajkoronával büszkélkedhetett, orrán szemüveg díszelgett. Épp egy kisfiú könyveinek árát számolgatta össze. A gyerek aki a pultnál álldogált nem egyedül volt. Mellette egy kecses, vékony nő nézelődött. Fekete haját szoros kontyba fogta a tarkóján, míg arca gőgösséget és felsőbbrendűséget tükrözött. Fia is hasonlóan nézett ki. Barna haja gondosan megfésülve, sápadt arca pedig izgatottságot tükrözött miközben sötét szemeit az ablaküvegre szegezte. De nem ám a könyvek látványa babonázta meg ennyire, hanem a velük szemben lévő bolt kirakata, amiben csodás seprűk látványa csábította a vásárlókat.

Tom miután abbahagyta a szemlélődést előkotorta a zsebéből a listát amin a szükséges könyvek voltak. Hozzálátott hogy összeszedje a felírtakat.

Éppen egy mély kosárból vett ki egy bájitaltan könyvet mikor a fiú megszólította.

- Te is valami koszos sárvérű lehetsz - jelentette ki lenézően.

- Hozzám szóltál? - nézett körbe a Denem fiú. - Mert ha igen akkor azt ajánlom vigyázz a nyelvedre mert még bajod eshet.

Tom nem ismerte a sárvérű szó pontos jelentését de volt egy olyan érzése hogy nem lehet valami kellemes.

- Te fenyegetsz?

A barna hajú, gőgös fiú harciasan előre lépett.

- Annak veszed aminek akarod, de tudd hogy velem nem jó ötlet ujjat húzni - válaszolt Tom jegesen.

- Gyere Augustus! Ne foglalkozz az aljanéppel.

A nő fintorogva elkezdte az ajtó felé terelgetni a fiát.

Tomot egyáltalán nem rendítette meg az összezördülés, figyelmét újra a polcoknak szentelte. Miután az összes tankönyvet öszeszedte amire szüksége volt elindult a pult mögött álldogáló öreg varázslóhoz. Míg a férfi az elé lerakott könyveket számolgatta, Tom keserűen bámulta a polcokat és azokat a könyveket amiket nem vehet meg. Minden érdekelte de főként a sötét varázslatokól szóló olvasmányok.

Miután kifizette a könyveket kilépett az ajtón s elindult a következő úti célja felé.

A talárszabászatba belépve egy vörös loboncú, szeplős kislányt pillantott meg aki körül egy varázslatos önműködő mérőszalag és egy fiatal boszorkány tevénykedett. A fiú tátott szájjal bámulta a gyorsan ide-oda mozgó eszközt. A vörös hajú kislány észrevette a fiú csodálkozását és mikor Tom tekintete találkozott az övével egy barátságos mosolyt küldött felé. A fiú nem viszonozta a gesztust helyette szemeit végighordozta a tágas helyiségen. A boszorkány amint észrevette hogy egyedül álldogáll azonnal odasietett hozzá és kezelésbe vette.

- Szervusz, kisfiú! Hát ne álldogálj itt, gyere gyorsan állj fel ide és a szalag már teszi is a dolgát - mondta az asszony barátságosan miközben húsos kezével egy alacsony, háromlábú székre mutatott.

Egy másik ugyanolyan mérőszalag lemérte a fiú magasságát és mindent ami szükség volt egy talár elkészítéséhez. Miután ezzel megvoltak a boszorkány türelemre intette a fiút és a vörös hajú kislányt aki valószínűleg az édesanyjával érkezett. A szeplős kislány nem adta fel a dolgot és beszélgetést kezdeményezett Tommal.

- Szia! Te is jössz a Roxfortba ugye? Elsős leszel mint én, szóval téged is beosztanak. Jajj, én már annyira izgulok. Remélem a Griffendélbe kerülök, hisz eddig az összes családtagom oda került, valószínűleg én is oda fogok. Te hová szeretnél kerülni? És hogy-hogy egyedül érkeztél? A szüleid muglik? Jajj, bocsánat be sem mutatkoztam. A nevem Dianne Weasly, téged hogy hívnak?

Tom tágra nyílt szemekkel bámulta a kislányt. Rengeteg kérdést zúdított a nyakába és ő ennek a felét nem értette a hadarásból. Megpróbálta összeszedni a gondolatait és kinyögni valamit.

- Tomnak hívnak. Tom Denem. Milyen beosztásról beszélsz? - csúszott ki a száján a kérdés. Amit utólag megbánt de a kíváncsisága erősebb volt.

- Ó, szóval te nem tudod hát az úgy van hogy... - kezdte volna újra a csicsergést.

- Tessék, itt vannak a talárok - nyújtotta át a boszorkány a kissé kopott, de még viselhető talárokat Tomnak. Majd a másik adagot a kislánynak.

- Örülök hogy megismerhettelek Tom. Majd még találkozunk - köszönt el tőle kissé szomorúan Dianne.

A fiú nem válaszolt semmit, elpakolta a kapott ruhadarabokat majd kisétált az ajtón. Izgatottan indult el a következő boltba: Ollivander pálcaüzlete. Egész nap erre a pillanatra várt hogy végre megkaphassa a pálcáját mely végig elkíséri majd. Amint megtalálta az egyszerű és egyáltalán nem csicsás épületet mohón belökte az ajtót és illedelmesen köszönt a bent lévő fiatal férfinak. 

- Tessék csak beljebb jönni, fiatalember. Keresünk magának egy megfelelő pálcát - köszöntötte kedvesen.

- Választhatok? 

- Nem úgy megy az. Látom egyedül van a fiatalember. No de sebaj majd én elmondom a pálca vásárlás titkát - mondta miközben közelebb hajolt a fiúhoz. - Nem a varázsló választja a pálcát, a pálca választja a varázslót! Ezt jegyezd meg! A pálca egy különleges varázseszköz egy pálca kiválaszt minket és rá kell vigyáznunk. Vele kell majd életünk során együtt dolgoznunk - mesélte csillogó szemekkel.

- Engedd meg hogy bemutatkozzam: Mr. Garrick Ollivander vagyok. Benned kit tisztelhetek?

- Tom Denem - válaszolt miközben sejtelmesen kezet nyújtott Ollivandernek. - De a pálca nem élőlény. Hogyan is tudna választani? 

- Nem élő, valóban. De mint mondtam a varázsvilágban vannak különös és megmagyárazhatatlan dolgok. Ilyen a pálca mágiája is. A pálca választ varázslót, és nem fordítva. És ez örökké így lesz.

- Értem - mondta amit egy lassú bólintással is megtoldott. - Szóval nézzük meg melyik pálca választ ki engem. 

Ollivander sötét szemeivel alaposan végigmérte a fiút majd elindult és a polcokról levett egy hosszúkás dobozt. 

- Tessék, próbáld ki. Csak suhints vele. Kilenc hüvelyk, fája kőris, magja egyszarvúszőr. Kellemesen rugalmas. 

A fiú magabiztosan meglengette a pálcát. Nem történt semmi. Még egy árva szellőt sem kavart vele. A fiú kicsit ijedten nézett Ollivanderre. 

- Nyugalom, nem kell megijedni, keresünk másikat - nyugtatgatta.

Azzal hozott még egy halom pálcát és azt is kipróbáltatta a fiúval. Nem találták meg rögtön a megfelelő darabot, sőt elég sokáig kellett keresgélniük. Ollivander kezdett egyre biztosabb lenni benne hogy ennek a fiúnak arra a bizonyos darabra van szüksége. Már az első találkozás és a fiú stílusa mély nyomott hagyott a varázslóban. Pedig csak egy tizenegy éves gyerekről beszélünk. Maga sem tudta megmagyarázni de érezhető volt a belőle áramló különös mágia, nagyon erős mágia. Biztos volt benne hogy a fiú még sokra fogja vinni így hát nyugodt lélekkel hozta el neki a polcokról azt a különleges darabot.

- Tessék. Ezt próbáld ki. Tiszafa, tizenhárom és fél hüvelyk, magja: főnixtoll.

- Főnixtoll? A közül a rengeteg pálca közül egy sem volt főnixtollas, szóval ilyen is van? - kérdezte ámuldozva a fiú.

- Igen, jól gondolod ez egy különleges pálca. Egy különleges és hatalmas varázsló főnixe adta hozzá a tollát. Önként. Szóval ha sikerül elnyerned a pálca úgymond bizalmát akkor igazán különlegesnek érezheted magad - válaszolt sejtelmesen.

Denem pöccintett egyet a pálcával mire abból a élénk vörös szikrák hullottak az égbe. 

Ollivander elismerően biccentett. 

- Ez lesz az a pálca ami végigkísér majd életed során, vigyázz rá. Hiszem hogy nagy varázsló lehet belőled Tom Denem. 

A fiú arca piros volt az izgatottságtól és valami ijesztő, mohó boldogság ült ki általában nyugodt vonásaira. Megint megbizonyosodhatott róla hogy ő nem akármilyen varázsló. Biztos volt benne hogy nagy varázsló lesz és nagy tetteket fog véghezvinni.

****
Na szóval, sziasztok! Itt van az újabb rész ami remélem elnyerte a tetszésetek^^. A csillaggal megjelölt rész idézet a hatodik könyvből kisebb átalakításokkal. A jövőben aktivizálom magam és igyekszem hamarabb hozni a részeket. Persze semmit nem ígérhetek, akinek van kedve kommenteljen nyugodtan nem harapok:P
Nem ide tartozik de a barátnőmmel (Társoldal>Hanna Malfoy) fogadtunk "blogos" témában. Ő nyert ezért meg kell tennem. Egy leszbikus sajt vagyok>< . (igen ha a hülyeség fájna...)