Sziasztok, nos itt a második rész. Minden segítséget köszönök Vicnek, a bétámnak. :) Egyébként a társoldalamon, ami szintén egy Harry Potter fanfiction felkerült az első rész, szóval akinek van kedve nézzen be oda is. Jó olvasást!
Tom Denem unottan tologatta maga előtt a reggelijét. Az ebédlőben üldögéltek, ami több kisebb, négy személyes asztalból állt. Magas plafon, s szürke falak és sok kopott barna asztal, s gyenge székek alkották a berendezést. A terem hangos gyerekzsivajtól zengett, a gyerekek izgatottan várták a délutánt. Mrs. Cole még reggeli előtt, sorakozóban bejelentette hogy ma egy házaspár érkezik az otthonba. Szeretnének egy gyereket hazavinni, mivel nekik sajnos nem lehet gyermekük. Tom elképzelni sem tudta miért várják annyira a házaspárt. Idejönnek körbenéznek, válogatnak köztük mint a piacon. Ha pedig nem tetszik akkor visszahozzák őket, feltéve ha a blokk megmaradt.
- Szia, Tom ideülhetünk hozzád? - kérdezte tőle egy kislány.
Tom érdektelenül felnézett, majd végigmérte a három gyereket. A kislány barna haja, két copfba volt fogva, alacsony, kerek arcú volt. Világosbarna kockás kis ruhát viselt, spenótzöld harisnyával és egy kopott fekete cipőcskével. A tőle jobbra lévő kisfiú aki egy hófehér nyulat szorongatott a keblén, világosszőke hajjal és ragyogó, kék szemekkel volt megáldva. Egyszerű kopott farmert és egy mélybarna pulóvert viselt. Arcán mindig mosoly díszelgett s a kisnyulát soha, egy percre el nem eresztette volna. A bal oldalon lévő kisfiú fakóbarna, kócos hajjal, s sötét szemmel büszkélkedhetett. Pisze orrát, szinte mindig, öntudatlanul is felhúzta valahányszor Tom közelében volt. Rajta sötét nadrág és egy fekete pulóver volt. Talán mindenki közül ő hasonlított leginkább Tomra.
- Jó nekem egyedül, nem vágyom a társaságotokra - felete Tom.
- Nagyon goromba vagy! - rivallt rá a kislány. - Pont ezért nem fog téged elvinni innen senki.
- Hagyd Amy, örülhetnénk hogy nem kell elviselnünk a jelenlétét - mondta a szőke kisfiú, miközben gúnyosan Tomra vigyorgott.
- Inkább vigyáznál a nyulacskádra, Billy, talán még baja esik - válaszolt Tom, miközben meghúzta hófehér állat fülét, mire az még szorosabban gazdájához bújt.
- Ne merd bántani Nyuszikát!
- Miért akkor mi lesz, ha bántom a kicsi nyulacskádat?
- Állítsd már le magad Tom! Mégis kinek képzeled magad, hm? Nem vagy te olyan nagyfiú, ugyanolyan vagy mint mi, annyi különbséggel hogy mi nem vagyunk őrültek. Mint te - vágott közbe a kócos kisfiú.
- Gyere menjünk, Dennis - mondta Amy miközben elkezdte húzni a fiú karját.
Tom dühösen leült a székére s onnan figyelte tovább amint a három gyerek alakja távolodni kezd, egészen a terem másik végéig.
- Még hogy én őrült... Nem. Én különleges vagyok, olyan amilyenek ők sose lesznek. Irigykednek ennyi az egész - gondolta magában a fiú, miközben villájával mérgesen döfködte a reggelijét.
Mrs. Cole hangos kiáltással jelezte, hogy aki kész van a reggelijével az indulhat kifelé az udvarra.
Tom ezt a pillanatot várta, azonnal felugrott a székéről majd kisietett a teremből, nekimenve néhány társának. Az udvarra kilépve mélyen beszívta a friss levegőt. Lassan sétált, apró kavicsokat rugdosott maga előtt. Elsétált egészen az udvar sarkáig, egy eldugott helyre elbújva a kíváncsi szemek elől. Leült egy nagy fűzfa tövébe majd unottan rágcsálni kezdte a körmét. Legnagyobb meglepetésére egy kicsi, zöld kígyó kúszott elő a fűből. Villás nyelvét Tom felé nyújtogatta majd elkezdett sziszegni.
- * Már megint egy ember, bissztosan ezz is el fog kapni*
- * Ne, menj el nem bántalak* - kiáltotta Tom kétségbeesetten, mivel kedvelte a kígyókat de csak rekedt sziszegés tört fel a torkán.
- * Te tudsz beszélni a kígyók nyelvén?* - sziszegte a kicsi állat.
- * Hiszen értem amit mondasz! * - lepődött meg a fiú. Falfehérre sápadt, majd gyorsan behúzódott a fa mögé.
- * Te különleges vagy* - sziszegte az állat.
- * Kígyó, segíts, mondd el még is mi vagyok én?*
- * Különleges. Te a nagy Mardekár Malazár leszármazottja vagy. Csak az lehetsz*
- * Mardekár Malazár? Ő ki?*
- * Az első ember aki értett a nyelvünkön*
- * Mesélj róla, mindent tudni akarok* - sziszegte Tom mohón.
Egy piros pöttyös labda, hangos csattanással landolt Tom mellett, mire a kígyó rémülten csúszott be a bokrok mögé.
- Már megint te?! - kiáltott rá Tom Billyre.
- Véletlen volt - felelte Billy félősen.
- Véletlenek nincsenek! - folytatta Tom dühösen. - Te szándékosan rúgtad ide azt a labdát, hogy engem dühíts. Ennyit a te labdádról! - ordította azzal egy hatalmasat belerúgott, mire a labda messzire repült és a levegőben szétdurrant.
Billy falfehérre változott, majd egy utolsót pillantott a dühös Tomra, s rémülten elszaladt. Tom pedig ámultan figyelte mind a kezeit, mind a lábait. Most már teljesen biztos volt abban hogy ő mindenkinél különlegesebb, ő varázsló. Talán még köztük is a legkülönlegesebb.
****
Elérkezett a délután. Mrs. Cole mindenkit szépen sorba állított hogy a szülők kedvükre tudjanak válogatni. Az árvaház lakói mind izgatottan várták a házaspárt. Mind azt akarták hogy őket vigyék el. Hangos zsivaj töltötte be a helyiséget ám mindenki elhallgatott mikor a két vendég belépett az ajtón. Mindenki kórusban, szép lassan köszönt nekik. A nő egy harmincas éveiben járó, vöröses hajú, szeplős arcú, barna szemű, magas nő volt. Elegensán volt felöltözve hosszú vajszínű nadrágot és hozzá illő blúzt viselt. Magassarkújának kopogása törte meg a beálló csöndet. A mellette lépkedő férfi enyhén borostás volt, kicsivel lehetett idősebb a feleségénél, s egy egyszerű sötét nadrágot és egy világoskék inget viselt.
- Sziasztok! - köszönt a nő kellemesen csengő, lágy hangján. - Az én nevem Charlotte a férjem pedig Jason. Szeretnénk megismerni titeket - mosolygott.
- Mint tudjátok nekünk sajnos nem lehet gyermekünk, így szeretnénk ha valamelyikőtök hazajönne velünk. Mit szólnátok egy kis beszélgetéshez? - kérdezte Jason.
Charlotte odasétált Tom elé.
- Szia, kisfiú. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen.
- A nevem Tom Denem. De nincs szükségem magukra, nem kell hazavinniük. Itt is szörnyű, de inkább itt mint ilyeneknél - mondta megvetően.
A nő összehúzott szemöldökkel méregette a fiút, majd egy vállrándítással továbbállt. Méghozzá Billyhez ment.
- Szervusz. Hogy hívnak? - kérdezte.
- Billy Stubst - mondta izgatottan.
- Ohh, nagyon aranyos a nyuszid, hogy hívják?
- Nyuszika - válaszolt félénken Billy.
Billy ijedten kapta oldalra a fejét amint meghallotta Tom hangját.
- Ugyan már, hölgyem, két bolhafészket akarnak hazavinni? - kérdezte ártatlanul. - Jól gondolják meg.
- Hogy mersz ilyet mondani rólam és Nyuszikáról? - visított fejhangon Billy. - Fogd meg Nyuszikát. - Mondta majd a mellette lévő kislány kezébe nyomta a rémült nyulat.
- És most mit fogsz csinálni, Nyuszika? - gúnyolódott vele Tom.
Billy mély levegőt vett. Fogait erősen csikorgatta. Tom már épp megfordulni készült amikor is Billy ledöntötte a földre és püfölne kezdte ahol csak érte. Ütötte az arcát, csikarta, és a fülébe ordítozott.
- Mi ... bajod van ... te ... Őrült?! - kiáltott rá Tom, s közben igyekezett letaszítani magáról a megvadult fiút. - Tűnj, már innen! - azzal egy hatalmasat lökött rajta, mire Billy jó pár métert hátra repült.
Mrs. Cole feleszmélt döbbentségéből és gyorsan odasietett a földön heverő Billyhez.
- Fiam, jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte aggodalmasan.
- Tom teljesen őrült, nem normális! Be kellene zárni! - panaszkodott.
- Miről beszélsz te féleszű nyúlimádó?! Te támadtál meg - Tom szinte köpte a szavakat - És ezt meg is fogod bánni.
****
Tom miután szó nélkül elhagyta a helyiséget, kisietett az udvarra a szokásos helyére és várta hogy a kis kígyó újra előjöjjön. Charlotte és Jason végül egy szőke hajú, kék szemű, porcelán arcú kislányt választottak akit Emilynek hívtak. Tom örült neki hogy jól felhúzhatta Billyt és nem lehetett része abban a szerencsében hogy őt válasszák. De megfogadta magában hogy ezt még meg fogja bánni a fiú. Megbánja hogy rátámadt, rá, aki mindenkinél különlegesebb. Már a terve is megvolt, csak még a kivitelezésen kellett dolgoznia. Már majdnem elszundított mikor csörgést és levélzörejt hallott. Reménykedve nyitotta ki a szemét, hogy talán a kis kígyó újra eljött hozzá. Ám a meglepetés ami őt érte teljesen kitörölte az agyából az új barátját. A bokorban nem más mint egy hófehér nyúl kuporgott. Tom szája gonosz vigyorra görbült majd óvatosan felvette a földről az állatot.
- Te kis dög, hogy kerültél ide? Oh, megvan az az idióta Emily engedhetett el hiszen a nyúlimádó gazdád neki adott oda. De nembaj, jó hogy ide jöttél, hozzám.
Tom kezében a nyúllal sétált az árvaház hátsó udvarába. Nyakát kitekerve nézett fel a magasan lévő gerendákra. Gondolatban elképzelte milyen jó lenne látni amint a nyúl vértől csöpögve lóg a magasban. Erős húzást érzett a kezében, amikor is a nyúl kirepült a karjaiból. Tomnak levegőt venni sem volt ideje a kis állat máris ott lógott fent a gerendán, ahová kezei nem értek fel. Kavarogtak benne az érzések egyszerre volt elégedett, s egyszerre volt rémült amiért megláthatják, s egyszerre volt meglepődött, s ámult amiért ilyenre is képes. Tisztában volt vele hogy ő különleges, más mint a többiek, de erre sose gondolt. Talán még is varázsló lenne?
- Nem, nem lehetek varázsló, ez őrültség - gondolta magában.
- Nyuszikaaa! - halotta messziről Billy hangját.
Az agya őrülten kattogott, tudta hogy nem lenne jó ha meglátnák, hogy itt áll a felakasztott nyúl alatt. De fogalma sem volt mit tehetne vagy mit mondhatna a vészesen közeledő Billynek és a többi gyereknek, na de főleg Mrs. Cole-nak.
- Te meg mit csináltál, Nyuszikával? - visította Billy hisztérikusan. A fiú szinte az ájulás határán volt, nem tudott többé egy szót sem mondani Tomnak, sírva rohant be az otthonba, nem bírta látni kedvenc barátját amint a gerendáról csüng.
- Te meg mit műveltél? - kérdezte riadtan egy fekete hajú kisfiú.
- Nem én voltam! Szerintetek fel tudok mászni olyan magasra? - rivallt rá Tom.
- Ne hazudj, Denem. Mindenki tudja hogy te őrült vagy bármire képes lennél - mondta Dennis.
- Dennis, Dennis, majd meglátjuk még kit neveztél te őrültnek. Az utolsó szavam pedig: nem én voltam, szóval azt gondoltok amit akartok - mondta azzal sarkon fordult.
Tom dühösen csörtetett a szobájába. Itt legalább egyedül tudott lenni mivel nem kellett osztozkodni senkivel a szobán. Persze nem azért mert ilyen különleges kiváltságban részesült hanem mert a többi gyerek itt az árvaházban féltek tőle. Furcsának és őrültnek tartottak mivel Tommal gyakran történtek megmagyarázhatatlan dolgok. Eleinte még igenis volt szobatársa Tomnak. De a fiú addig könyörgött Mrs. Cole-nak míg át nem tette egy másik szobába. Persze mindenki furcsának és ijesztőnek tartaná ha a szoba társa megmagyarázhatatlan dolgokat csinál. S hogy mit lehet érteni megmagyarázhatatlan alatt? Magától szétdurranó tárgyak, kicsi, könnyű dolgok lebegtetése, majd a földhöz vágása, mindez akaratlanul. Tomot azért sem szerette a szobatársa, mivel ha a fiú akit egyébként David-nak hívtak, sokáig beszélt s idegesítette Tomot, másnapra eltűntek a kedvenc dolgai. A fiú persze tudta hogy csak Tom lehetett a tettes de ezt egyszer sem merte felemlíteni neki. A Denem-fiú most éppen érzéketlen arccal bámult kifelé az ablakon. Tudta hogy nem hisznek neki, hiába bizonygatja hogy oda még csak fel mászni sem tud nemhogy egy nyulat felakasztani, nem, akkor sem fognak hinni neki. A sejtése beigazolódott. A kopott barna ajtón kopogtattak. Mrs. Cole lépett be.
- Tom, most pedig szépen elmagyarázod mi is történt pontosan! - kezdte szigorúan a fakó barna hajú asszony.
- Sajnálom, Mrs. Cole de nincs mit mondanom.
- Az a szegény állat szerinted magától repült föl a gerendára?
Tom mérgesen összehúzta a szemeit de megpróbálta nem kimutatni a dühét.
- Mrs. Cole, én nem tudok olyan magasra felmászni és sosem bántanék senkit - kezdte ártatlanul.
- Tom, szerintem épp itt az ideje hogy komolyan vegyük az ilyen ... Dolgaidat - válaszolt most már kicsit megenyhülve az asszony.
- Nem értem... - mondta Tom aggódva.
- Most mennem kell Tom, majd ezt még megbeszéljük - hadarta az asszony majd gyorsan kilépett az ajtón.
Tom elhűlve bámulta a nő helyét.
****
Másnap reggel Tom nyugodtabban ébredt, bár a mostani dolog sem zavarta igazán. Felőle aztán azt gondoltak amit csak akartak. Miután felöltözött a reggelit kihagyva rohant ki az udvarra abban a reményben hogy újra találkozhat a kígyóval. De nagy szerencsétlenségére a kígyó nem volt ott, pedig Tom sokat várta, úgy érezte ő az egyetlen aki igazán megérti. Miközben hátát nekivetette az öles fatörzsnek ami az udvar szélén helyezkedett el, megfigyelhetett két alakot amint felé közelednek.
- Az a két fajankó. Már megint - gondolta unottan a fiú.
- Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte tőlük gúnyosan.
- Ezt nem fogod megúszni, Denem, ugye tudod? - köpte oda neki Dennis.
- Oh, szóval majd te fogsz megleckéztetni? - vigyorgott Tom.
Dennis nem szólt egy szót sem, mérgesen bámulta a fiút, legszívesebben nekiugrott volna, de tartott tőle hogy Tom megint valami őrültséggel áll elő. Így inkább dühösen megfordult s húzta maga után Amyt is.
- Majd meglátjuk hogy ki fog megbánni és mit, kedves Dennis - suttogta maga elé Tom.
Mrs. Cole beterelte a gyerekeket mivel megkezdődött a szokásos délutáni foglalkozás ahol tanulniuk kellett. Igaz most nyári szünet volt, de az asszony nem szerette volna, ha az a kevés tudás is elszáll a fejükből a gyerekeknek. Tom kedvtelenül vonszolta be magát az épületbe. Gyorsan helyet foglalt egy félreeső asztalnál, egyedül. Mindig egyedül ült, szinte mindent egyedül csinált a többi gyerek nem igazán szeretett a társaságában lenni, de ő ezt nem is bánta. Jóval nagyobb érdeklődéssel vágott neki a feladott feladatoknak, mindig is szeretett tanulni, hiszen ebben is a legjobb akart lenni, ahogy minden másban is. Miután végzett vele odaadta a lapot az egyik nevelőjüknek, aki szőke hajjal és ragyogó kék szemekkel büszkélkedhetett. A nő akit Evelynnek hívtak mindig is kedves volt a fiúhoz. Talán ő volt az egyetlen aki ha nem is kedvelte túlzottan, de a lelkén viselte a fiút. Mindig odafigyelt rá, tanította s próbálta leszoktatni a rossz szokásairól. Mintha kötelességének érezte volna hogy a fiú gondját viselje. Tom nem igazán tudta hova tenni a dolgot, nem szerette a nőt, de nem is utálta különösebben. Evelyn bólintással jelezte Tomnak hogy jól csinálta meg a feladatokat ezért elmehet. A fiú megkönnyebbülten vánszorgott ki a teremből. A szürke folyosó üres volt. Egyedül Tom léptei törték meg a csendet. A fiúnak volt egy terve amit már régóta meg szeretett volna csinálni de eddig nem volt rá alkalma. Úgy érezte talán most, talán ma megteheti. Dennisnek volt egy nyaklánca amit még a szüleitől kaphatott, egy ezüst láncon függő kék kövecske. Dennis úgy őrizte a nyakláncot mint a világ legdrágább kincsét, talán neki az is volt. Bárkivel szembe szállt volna aki csak egy ujját is rá teszi az ékszerre, nem volt különösebben értékes de neki sokat jelentett. Igaz, Tom nem beszél sokat a fiúval, sőt amikor csak beszéltek utálkozó mondatokat vágtak egymáshoz, de jó megfigyelő volt. Mindig tudta kinek mi a legfontosabb és ezt sokszor ki is használta. Soha nem értette a fiú mit szeret annyira azon az ócska nyakláncon, de nem is érdekelte különösebben. Eldöntötte hogy ma ellopja a fiútól, hadd szenvedjen csak. Ezzel az elhatározással megszaporázta lépteit hogy maradjon elég ideje. Jobbra fordult ahol a fiúk szobái voltak, megkereste a kilences
számú szobát, majd benyitott. Tudta hogy nem lesz zárva, csak akkor zárják be a szobákat ha elmennek valahová, az egész árvaház. Mivel nem volt különösen sok gyerek Tom árvaházában.
Belépve három takarosan megvetett ágyat pillanthatott meg a fiú. Az ágyakat fehér ágynemű borította. A fal barnára volt festve. Minden ágyhoz tartozott egy kis ablak. Tom odasétált ahol Dennis ágyát sejtette. Az ágy melletti falat az Amytől kapott rajzok tömege díszítette. A fiú fintorogva húzta fel az orrát a látványra. nem volt sok ideje a nézelődésre azonnal nekiállt a keresésnek. Felforgatta az ágyat, bekukkantott a szekrénybe de sehol sem találta. Egy új ötlettől vezérelve bekúszott az ágy alá s ott folytatta a keresést. Nem kellett sokáig keresgélni mivel megtalálta amit keresett, egy ezüstös színű dobozkában hevert az ezüstös színű, kék köves nyaklánc. Tom elégedetten vágta zsebre az ékszert a dobozkával együtt majd hagyta el a szobát.
- Szia, Tom ideülhetünk hozzád? - kérdezte tőle egy kislány.
Tom érdektelenül felnézett, majd végigmérte a három gyereket. A kislány barna haja, két copfba volt fogva, alacsony, kerek arcú volt. Világosbarna kockás kis ruhát viselt, spenótzöld harisnyával és egy kopott fekete cipőcskével. A tőle jobbra lévő kisfiú aki egy hófehér nyulat szorongatott a keblén, világosszőke hajjal és ragyogó, kék szemekkel volt megáldva. Egyszerű kopott farmert és egy mélybarna pulóvert viselt. Arcán mindig mosoly díszelgett s a kisnyulát soha, egy percre el nem eresztette volna. A bal oldalon lévő kisfiú fakóbarna, kócos hajjal, s sötét szemmel büszkélkedhetett. Pisze orrát, szinte mindig, öntudatlanul is felhúzta valahányszor Tom közelében volt. Rajta sötét nadrág és egy fekete pulóver volt. Talán mindenki közül ő hasonlított leginkább Tomra.
- Jó nekem egyedül, nem vágyom a társaságotokra - felete Tom.
- Nagyon goromba vagy! - rivallt rá a kislány. - Pont ezért nem fog téged elvinni innen senki.
- Hagyd Amy, örülhetnénk hogy nem kell elviselnünk a jelenlétét - mondta a szőke kisfiú, miközben gúnyosan Tomra vigyorgott.
- Inkább vigyáznál a nyulacskádra, Billy, talán még baja esik - válaszolt Tom, miközben meghúzta hófehér állat fülét, mire az még szorosabban gazdájához bújt.
- Ne merd bántani Nyuszikát!
- Miért akkor mi lesz, ha bántom a kicsi nyulacskádat?
- Állítsd már le magad Tom! Mégis kinek képzeled magad, hm? Nem vagy te olyan nagyfiú, ugyanolyan vagy mint mi, annyi különbséggel hogy mi nem vagyunk őrültek. Mint te - vágott közbe a kócos kisfiú.
- Gyere menjünk, Dennis - mondta Amy miközben elkezdte húzni a fiú karját.
Tom dühösen leült a székére s onnan figyelte tovább amint a három gyerek alakja távolodni kezd, egészen a terem másik végéig.
- Még hogy én őrült... Nem. Én különleges vagyok, olyan amilyenek ők sose lesznek. Irigykednek ennyi az egész - gondolta magában a fiú, miközben villájával mérgesen döfködte a reggelijét.
Mrs. Cole hangos kiáltással jelezte, hogy aki kész van a reggelijével az indulhat kifelé az udvarra.
Tom ezt a pillanatot várta, azonnal felugrott a székéről majd kisietett a teremből, nekimenve néhány társának. Az udvarra kilépve mélyen beszívta a friss levegőt. Lassan sétált, apró kavicsokat rugdosott maga előtt. Elsétált egészen az udvar sarkáig, egy eldugott helyre elbújva a kíváncsi szemek elől. Leült egy nagy fűzfa tövébe majd unottan rágcsálni kezdte a körmét. Legnagyobb meglepetésére egy kicsi, zöld kígyó kúszott elő a fűből. Villás nyelvét Tom felé nyújtogatta majd elkezdett sziszegni.
- * Már megint egy ember, bissztosan ezz is el fog kapni*
- * Ne, menj el nem bántalak* - kiáltotta Tom kétségbeesetten, mivel kedvelte a kígyókat de csak rekedt sziszegés tört fel a torkán.
- * Te tudsz beszélni a kígyók nyelvén?* - sziszegte a kicsi állat.
- * Hiszen értem amit mondasz! * - lepődött meg a fiú. Falfehérre sápadt, majd gyorsan behúzódott a fa mögé.
- * Te különleges vagy* - sziszegte az állat.
- * Kígyó, segíts, mondd el még is mi vagyok én?*
- * Különleges. Te a nagy Mardekár Malazár leszármazottja vagy. Csak az lehetsz*
- * Mardekár Malazár? Ő ki?*
- * Az első ember aki értett a nyelvünkön*
- * Mesélj róla, mindent tudni akarok* - sziszegte Tom mohón.
Egy piros pöttyös labda, hangos csattanással landolt Tom mellett, mire a kígyó rémülten csúszott be a bokrok mögé.
- Már megint te?! - kiáltott rá Tom Billyre.
- Véletlen volt - felelte Billy félősen.
- Véletlenek nincsenek! - folytatta Tom dühösen. - Te szándékosan rúgtad ide azt a labdát, hogy engem dühíts. Ennyit a te labdádról! - ordította azzal egy hatalmasat belerúgott, mire a labda messzire repült és a levegőben szétdurrant.
Billy falfehérre változott, majd egy utolsót pillantott a dühös Tomra, s rémülten elszaladt. Tom pedig ámultan figyelte mind a kezeit, mind a lábait. Most már teljesen biztos volt abban hogy ő mindenkinél különlegesebb, ő varázsló. Talán még köztük is a legkülönlegesebb.
****
Elérkezett a délután. Mrs. Cole mindenkit szépen sorba állított hogy a szülők kedvükre tudjanak válogatni. Az árvaház lakói mind izgatottan várták a házaspárt. Mind azt akarták hogy őket vigyék el. Hangos zsivaj töltötte be a helyiséget ám mindenki elhallgatott mikor a két vendég belépett az ajtón. Mindenki kórusban, szép lassan köszönt nekik. A nő egy harmincas éveiben járó, vöröses hajú, szeplős arcú, barna szemű, magas nő volt. Elegensán volt felöltözve hosszú vajszínű nadrágot és hozzá illő blúzt viselt. Magassarkújának kopogása törte meg a beálló csöndet. A mellette lépkedő férfi enyhén borostás volt, kicsivel lehetett idősebb a feleségénél, s egy egyszerű sötét nadrágot és egy világoskék inget viselt.
- Sziasztok! - köszönt a nő kellemesen csengő, lágy hangján. - Az én nevem Charlotte a férjem pedig Jason. Szeretnénk megismerni titeket - mosolygott.
- Mint tudjátok nekünk sajnos nem lehet gyermekünk, így szeretnénk ha valamelyikőtök hazajönne velünk. Mit szólnátok egy kis beszélgetéshez? - kérdezte Jason.
Charlotte odasétált Tom elé.
- Szia, kisfiú. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen.
- A nevem Tom Denem. De nincs szükségem magukra, nem kell hazavinniük. Itt is szörnyű, de inkább itt mint ilyeneknél - mondta megvetően.
A nő összehúzott szemöldökkel méregette a fiút, majd egy vállrándítással továbbállt. Méghozzá Billyhez ment.
- Szervusz. Hogy hívnak? - kérdezte.
- Billy Stubst - mondta izgatottan.
- Ohh, nagyon aranyos a nyuszid, hogy hívják?
- Nyuszika - válaszolt félénken Billy.
Billy ijedten kapta oldalra a fejét amint meghallotta Tom hangját.
- Ugyan már, hölgyem, két bolhafészket akarnak hazavinni? - kérdezte ártatlanul. - Jól gondolják meg.
- Hogy mersz ilyet mondani rólam és Nyuszikáról? - visított fejhangon Billy. - Fogd meg Nyuszikát. - Mondta majd a mellette lévő kislány kezébe nyomta a rémült nyulat.
- És most mit fogsz csinálni, Nyuszika? - gúnyolódott vele Tom.
Billy mély levegőt vett. Fogait erősen csikorgatta. Tom már épp megfordulni készült amikor is Billy ledöntötte a földre és püfölne kezdte ahol csak érte. Ütötte az arcát, csikarta, és a fülébe ordítozott.
- Mi ... bajod van ... te ... Őrült?! - kiáltott rá Tom, s közben igyekezett letaszítani magáról a megvadult fiút. - Tűnj, már innen! - azzal egy hatalmasat lökött rajta, mire Billy jó pár métert hátra repült.
Mrs. Cole feleszmélt döbbentségéből és gyorsan odasietett a földön heverő Billyhez.
- Fiam, jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte aggodalmasan.
- Tom teljesen őrült, nem normális! Be kellene zárni! - panaszkodott.
- Miről beszélsz te féleszű nyúlimádó?! Te támadtál meg - Tom szinte köpte a szavakat - És ezt meg is fogod bánni.
****
Tom miután szó nélkül elhagyta a helyiséget, kisietett az udvarra a szokásos helyére és várta hogy a kis kígyó újra előjöjjön. Charlotte és Jason végül egy szőke hajú, kék szemű, porcelán arcú kislányt választottak akit Emilynek hívtak. Tom örült neki hogy jól felhúzhatta Billyt és nem lehetett része abban a szerencsében hogy őt válasszák. De megfogadta magában hogy ezt még meg fogja bánni a fiú. Megbánja hogy rátámadt, rá, aki mindenkinél különlegesebb. Már a terve is megvolt, csak még a kivitelezésen kellett dolgoznia. Már majdnem elszundított mikor csörgést és levélzörejt hallott. Reménykedve nyitotta ki a szemét, hogy talán a kis kígyó újra eljött hozzá. Ám a meglepetés ami őt érte teljesen kitörölte az agyából az új barátját. A bokorban nem más mint egy hófehér nyúl kuporgott. Tom szája gonosz vigyorra görbült majd óvatosan felvette a földről az állatot.
- Te kis dög, hogy kerültél ide? Oh, megvan az az idióta Emily engedhetett el hiszen a nyúlimádó gazdád neki adott oda. De nembaj, jó hogy ide jöttél, hozzám.
Tom kezében a nyúllal sétált az árvaház hátsó udvarába. Nyakát kitekerve nézett fel a magasan lévő gerendákra. Gondolatban elképzelte milyen jó lenne látni amint a nyúl vértől csöpögve lóg a magasban. Erős húzást érzett a kezében, amikor is a nyúl kirepült a karjaiból. Tomnak levegőt venni sem volt ideje a kis állat máris ott lógott fent a gerendán, ahová kezei nem értek fel. Kavarogtak benne az érzések egyszerre volt elégedett, s egyszerre volt rémült amiért megláthatják, s egyszerre volt meglepődött, s ámult amiért ilyenre is képes. Tisztában volt vele hogy ő különleges, más mint a többiek, de erre sose gondolt. Talán még is varázsló lenne?
- Nem, nem lehetek varázsló, ez őrültség - gondolta magában.
- Nyuszikaaa! - halotta messziről Billy hangját.
Az agya őrülten kattogott, tudta hogy nem lenne jó ha meglátnák, hogy itt áll a felakasztott nyúl alatt. De fogalma sem volt mit tehetne vagy mit mondhatna a vészesen közeledő Billynek és a többi gyereknek, na de főleg Mrs. Cole-nak.
- Te meg mit csináltál, Nyuszikával? - visította Billy hisztérikusan. A fiú szinte az ájulás határán volt, nem tudott többé egy szót sem mondani Tomnak, sírva rohant be az otthonba, nem bírta látni kedvenc barátját amint a gerendáról csüng.
- Te meg mit műveltél? - kérdezte riadtan egy fekete hajú kisfiú.
- Nem én voltam! Szerintetek fel tudok mászni olyan magasra? - rivallt rá Tom.
- Ne hazudj, Denem. Mindenki tudja hogy te őrült vagy bármire képes lennél - mondta Dennis.
- Dennis, Dennis, majd meglátjuk még kit neveztél te őrültnek. Az utolsó szavam pedig: nem én voltam, szóval azt gondoltok amit akartok - mondta azzal sarkon fordult.
Tom dühösen csörtetett a szobájába. Itt legalább egyedül tudott lenni mivel nem kellett osztozkodni senkivel a szobán. Persze nem azért mert ilyen különleges kiváltságban részesült hanem mert a többi gyerek itt az árvaházban féltek tőle. Furcsának és őrültnek tartottak mivel Tommal gyakran történtek megmagyarázhatatlan dolgok. Eleinte még igenis volt szobatársa Tomnak. De a fiú addig könyörgött Mrs. Cole-nak míg át nem tette egy másik szobába. Persze mindenki furcsának és ijesztőnek tartaná ha a szoba társa megmagyarázhatatlan dolgokat csinál. S hogy mit lehet érteni megmagyarázhatatlan alatt? Magától szétdurranó tárgyak, kicsi, könnyű dolgok lebegtetése, majd a földhöz vágása, mindez akaratlanul. Tomot azért sem szerette a szobatársa, mivel ha a fiú akit egyébként David-nak hívtak, sokáig beszélt s idegesítette Tomot, másnapra eltűntek a kedvenc dolgai. A fiú persze tudta hogy csak Tom lehetett a tettes de ezt egyszer sem merte felemlíteni neki. A Denem-fiú most éppen érzéketlen arccal bámult kifelé az ablakon. Tudta hogy nem hisznek neki, hiába bizonygatja hogy oda még csak fel mászni sem tud nemhogy egy nyulat felakasztani, nem, akkor sem fognak hinni neki. A sejtése beigazolódott. A kopott barna ajtón kopogtattak. Mrs. Cole lépett be.
- Tom, most pedig szépen elmagyarázod mi is történt pontosan! - kezdte szigorúan a fakó barna hajú asszony.
- Sajnálom, Mrs. Cole de nincs mit mondanom.
- Az a szegény állat szerinted magától repült föl a gerendára?
Tom mérgesen összehúzta a szemeit de megpróbálta nem kimutatni a dühét.
- Mrs. Cole, én nem tudok olyan magasra felmászni és sosem bántanék senkit - kezdte ártatlanul.
- Tom, szerintem épp itt az ideje hogy komolyan vegyük az ilyen ... Dolgaidat - válaszolt most már kicsit megenyhülve az asszony.
- Nem értem... - mondta Tom aggódva.
- Most mennem kell Tom, majd ezt még megbeszéljük - hadarta az asszony majd gyorsan kilépett az ajtón.
Tom elhűlve bámulta a nő helyét.
****
Másnap reggel Tom nyugodtabban ébredt, bár a mostani dolog sem zavarta igazán. Felőle aztán azt gondoltak amit csak akartak. Miután felöltözött a reggelit kihagyva rohant ki az udvarra abban a reményben hogy újra találkozhat a kígyóval. De nagy szerencsétlenségére a kígyó nem volt ott, pedig Tom sokat várta, úgy érezte ő az egyetlen aki igazán megérti. Miközben hátát nekivetette az öles fatörzsnek ami az udvar szélén helyezkedett el, megfigyelhetett két alakot amint felé közelednek.
- Az a két fajankó. Már megint - gondolta unottan a fiú.
- Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte tőlük gúnyosan.
- Ezt nem fogod megúszni, Denem, ugye tudod? - köpte oda neki Dennis.
- Oh, szóval majd te fogsz megleckéztetni? - vigyorgott Tom.
Dennis nem szólt egy szót sem, mérgesen bámulta a fiút, legszívesebben nekiugrott volna, de tartott tőle hogy Tom megint valami őrültséggel áll elő. Így inkább dühösen megfordult s húzta maga után Amyt is.
- Majd meglátjuk hogy ki fog megbánni és mit, kedves Dennis - suttogta maga elé Tom.
Mrs. Cole beterelte a gyerekeket mivel megkezdődött a szokásos délutáni foglalkozás ahol tanulniuk kellett. Igaz most nyári szünet volt, de az asszony nem szerette volna, ha az a kevés tudás is elszáll a fejükből a gyerekeknek. Tom kedvtelenül vonszolta be magát az épületbe. Gyorsan helyet foglalt egy félreeső asztalnál, egyedül. Mindig egyedül ült, szinte mindent egyedül csinált a többi gyerek nem igazán szeretett a társaságában lenni, de ő ezt nem is bánta. Jóval nagyobb érdeklődéssel vágott neki a feladott feladatoknak, mindig is szeretett tanulni, hiszen ebben is a legjobb akart lenni, ahogy minden másban is. Miután végzett vele odaadta a lapot az egyik nevelőjüknek, aki szőke hajjal és ragyogó kék szemekkel büszkélkedhetett. A nő akit Evelynnek hívtak mindig is kedves volt a fiúhoz. Talán ő volt az egyetlen aki ha nem is kedvelte túlzottan, de a lelkén viselte a fiút. Mindig odafigyelt rá, tanította s próbálta leszoktatni a rossz szokásairól. Mintha kötelességének érezte volna hogy a fiú gondját viselje. Tom nem igazán tudta hova tenni a dolgot, nem szerette a nőt, de nem is utálta különösebben. Evelyn bólintással jelezte Tomnak hogy jól csinálta meg a feladatokat ezért elmehet. A fiú megkönnyebbülten vánszorgott ki a teremből. A szürke folyosó üres volt. Egyedül Tom léptei törték meg a csendet. A fiúnak volt egy terve amit már régóta meg szeretett volna csinálni de eddig nem volt rá alkalma. Úgy érezte talán most, talán ma megteheti. Dennisnek volt egy nyaklánca amit még a szüleitől kaphatott, egy ezüst láncon függő kék kövecske. Dennis úgy őrizte a nyakláncot mint a világ legdrágább kincsét, talán neki az is volt. Bárkivel szembe szállt volna aki csak egy ujját is rá teszi az ékszerre, nem volt különösebben értékes de neki sokat jelentett. Igaz, Tom nem beszél sokat a fiúval, sőt amikor csak beszéltek utálkozó mondatokat vágtak egymáshoz, de jó megfigyelő volt. Mindig tudta kinek mi a legfontosabb és ezt sokszor ki is használta. Soha nem értette a fiú mit szeret annyira azon az ócska nyakláncon, de nem is érdekelte különösebben. Eldöntötte hogy ma ellopja a fiútól, hadd szenvedjen csak. Ezzel az elhatározással megszaporázta lépteit hogy maradjon elég ideje. Jobbra fordult ahol a fiúk szobái voltak, megkereste a kilences
számú szobát, majd benyitott. Tudta hogy nem lesz zárva, csak akkor zárják be a szobákat ha elmennek valahová, az egész árvaház. Mivel nem volt különösen sok gyerek Tom árvaházában.
Belépve három takarosan megvetett ágyat pillanthatott meg a fiú. Az ágyakat fehér ágynemű borította. A fal barnára volt festve. Minden ágyhoz tartozott egy kis ablak. Tom odasétált ahol Dennis ágyát sejtette. Az ágy melletti falat az Amytől kapott rajzok tömege díszítette. A fiú fintorogva húzta fel az orrát a látványra. nem volt sok ideje a nézelődésre azonnal nekiállt a keresésnek. Felforgatta az ágyat, bekukkantott a szekrénybe de sehol sem találta. Egy új ötlettől vezérelve bekúszott az ágy alá s ott folytatta a keresést. Nem kellett sokáig keresgélni mivel megtalálta amit keresett, egy ezüstös színű dobozkában hevert az ezüstös színű, kék köves nyaklánc. Tom elégedetten vágta zsebre az ékszert a dobozkával együtt majd hagyta el a szobát.
