5. Roxfort

A fekete hajú fiú a King's Ross-on álldogált és éppen egy hosszú, piros vonatot keresett. Kérdezősködni nem akart így várakozóan tekintgetett jobbra-balra hátha meglát egy hozzá hasonló diákot. Nem sokáig kellett várakoznia a messzi tömegben azonnal felfedezni vélt jó pár vörös üstökű embert. Köztük is egy picike, szeplős kislányt. A lány amint megpillantotta a megkönnyebbült fiút messziről elkezdett neki ingetetni. Tom kelletlenül visszaintett neki mivel szüksége volt a segítségükre. Amint közelebb értek a lány széles mosollyal köszöntötte s azonnal elkezdett csicseregni ráadásul a szüleinek is bemutatta újdonsült barátját. A fiú eléggé feszengett a népes társaságban s már azt is megbánta hogy valaha szóba állt a vörös lánnyal. A harmincas éveiben járó anyuka éppen egy ugráló békát próbált megetetni vele, amitől a fiút még inkább kirázta a hideg s próbált minnél előbb szabadulni. Ez viszont nem ment könnyen mert a lány testvére, egy nála valamivel nagyobb fiú próbált vele barátkozni. Tom gorombán válaszolt neki s így hamar felhagytak a társalgással.

- Csak míg eljutsz a vonatra, Tom. Csak addig bírd ki - ezekkel a mondatokkal és mély levegő vételekkel próbálta nyugtatgatni magát.

Figyelmét nem kerülte el a mellette álló anyuka és a kisfiú beszélgetése.

- Gyerünk Thor, menj át rajta. Nem kell félned, csak fuss neki és azonnal ott leszel a túloldalon én pedig követlek. Ha akarod hunyd be a szemed.

- De anya, mi lesz ha elrontom, ha nekifutok és nem fogok tudni át menni a falon - aggodalmaskodott a fiú.

Tom megfelelőnek találta a pillanatot hogy elsomfordáljon a Weasly család mellől és szóba elegyedjen a fekete hajú fiúval és annak anyukájával.

- Elnézést - mondta illedelmesen, elővéve legbájosabb mosolyát. Hangját lehalkítva folytatta. - Nem akartam hallgatózni de véletlenül meghallottam. Át futni a falon? Maguk is varázslók?

- Igen, azok vagyunk, a nevem Jenna. Ő pedig itt a fiam Thor. Gyere ide, együtt átmentek Thorral. Ő is idén lesz elsős és még fél.

- Nem félek anyaaaa - nyávogta méltatlankodva.. Most Tomhoz fordult. - Szia, a nevem Thorfinn Rovel - azzal kezet nyújtott neki.

Tom elfogadta a jobbost s úgy válaszolt.

- Tom Denem.

- Most hogy kellőképpen ismerjük egymást ideje átjutnunk a túloldalra. Mindjárt indul a vonat - sietette őket Jenna.

A két fiú egymásra nézett. Tom látta a félelmet Thorfinn szemében így hogy megmutassa ő bizony nem fél, bólintott egyet majd ládáját maga előtt tolva, elszántan futott neki a falnak. Meglepő könnyedséggel átsiklott a téglákon s máris a nyüzsgő tömeg kellős közepén találta magát. Szemével Thor-t kereste de mivel nem találta vállvonva elindult a piros gőzös felé. Odabent sok gyerek üldögélt állataival egy-egy kupéban. Denem is nekilátott hogy keressen egy szabad helyet. Kis keresgélés után talált is egyet ahová belökte ládáját majd helyet foglalt. Az ablakon kinézve látta amint a sok szülő könnyes búcsút vesz csemetéjétől. Látványuk undort váltott ki a fiúból, elfordította a fejét s a folyosóra pillantva meglátott egy vörös hajzuhatagot. Diannet ismerte fel benne. A lány észrevette a fiút és homlokráncolva nézett rá. Nyilván megharagudott amiért Tom olyan csúnyán ott hagyta őket de a fiút ez már nem érdekelte. A vörös lány eltűnt a fiú látóköréből s helyette egy új arcot pillantott meg. Thorfinn.

- Szia, Tom. Hát itt vagy? Bejöhetek ide hozzád?

Denem vállvonva intett a fiúnak hogy jöjjön be.

- Figyelj, Thorfinn. - Megállt egy pillanatra, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. - Mesélnél nekem a Roxfortról? A beosztásról?

- Anya beszélt róla. Egy nagy kastély és állítólag csodálatos. De várj, ha jól emlékszem az egyik könyvben láttam róla egy képet - mondta miközben már el is kezdett a ládájában keresgélni. - Itt van.

Az ölébe vette majd kinyitotta a vastag könyvet, amint megtalálta a keresett képet Tom felé fordította.

- Ez az.

A fiú alaposan megnézte a fotó minden szegletét. A kastély mereven állt a lapon. Ódon falai lenyűgözőek voltak, s a távolban húzódó fák még titokzatosabbá tették az egészet.

- A valóságban biztosan még varázslatosabb - álmodozott Thorfinn.

A vonat időközben pöfögve elindult amit ők észre sem vettek. Most már csak a mellettük elsuhanó tájat látták. Tom megforgatta a nyakát mivel a kocsmában töltött éjszaka után eléggé fájt neki. Most új témát vetett fel.

- A beosztásról mit tudsz? Mondj el mindent! - mondta inkább parancsolva mintsem kérve.

- A Roxfort négy alapítójáról kapta a nevüket a Roxfort négy háza. Hugrabug Helga házába kerülnek az ilyen kis nyámnyila, semmire sem való diákok. És persze a sárvérűek.

Most Tom közbe akart szólni hogy megtudja mik azok a sárvérűek, de Thor leintette amiért kapott egy csúnya pillantást a fiútól.

- Na szóval, megengeded hogy folytassam? Tudni szeretnéd nem?

- Folytasd - Tom csak ennyit válaszolt.

- Na szóval, ott tartottam hogy Hugrabugba a sárvérűek. Griffendélbe a "bátrak" - mondta szarkazmussal a hangjában - de szerintem ide is csak a sárvérűek. Hollóhátba az stréberek, mondjuk velük nincs bajom. Ééés....

Drámai szünetet tartott. Tom viszont ezt nem díjazta.

- Elmondod még ma? - dörrent rá.

- És a Mardekárba az aranyvérű, varázslók akik érnek is valamit. Én is ide szeretnék kerülni.

Denem elgondolkodva emésztette a hallottakat.

- És a sárvérűekről mit tudsz mondani?

- Ők a nem tiszta vérű varázslók. Akiknek a szülei muglik, ők csak egy felkapaszkodott aljanépség. Na meg vannak még a félvérek. Na de figyelj te miért nem tudod ezeket? Talán te magad is az vagy?

Tom nem válaszolt. Ezennel lezártnak tekintette a beszélgetést.

Időközben benyitott hozzájuk a büfés boszorkány.

- Adhatok valamit?

Mindketten apró fejrázással válaszoltak így az asszony továbbhaladt.

Kis idő múlva elérkezett az átöltözés ideje, s lassan a leszállásé is. A prefektusok haladtak elől s vezettek az elsősöket. Messziről integetett nekik egy magas, vékony nyurga varázsló. Sütött róla hogy mennyire utálja ezt csinálni így elég kedvtelenül és mogorván kezdett el kiabálni.

- Elsősök, ide!

Amint odaértek a érfi elmondta nekik hogy egy-egy csónakba ülhet öt személy. A gyerekek tolongani kezdtek, mindenki minnél előbb helyet szeretett volna foglalni. Tom egy ismerős arcot pillantott meg maga mellett.

- Ó, hát újra találkozunk? - kérdezte gúnyosan.

- Te meg mit keresel itt?

- Azt amit te! Vajon? Tényleg rettentően okos fiú vagy te. Augustus... - folytatta a gúnyolódást.

- Szerintem inkább menj és keress magadnak egy csónakot mert még bele esel a vízbe!

Már egy kisebb csapat gyűlt köréjük. A veszekedésük valahogy érdekesebbnek tűnt mint a csónak keresés.

- Aztmondod bele esek a vízbe? Tényleg? Na ne mondd!

Lassan araszolt a fiú felé. Augustus nem figyelt oda, szemét a Denem fiú szemébe fúrta mint valami ragadozó. Tom ki is használta a figyelmetlenségét és belökte a vízbe. Augustus hatalmas csobbanással landolt a hideg vízben, miközben mindenkiből kitört a nevetés.

- Szóval ki is esett bele a vízbe? - kérdezte Denem.

A nagy ricsajt a prefektusok csitították le majd mindenki egy-egy csónakba tereltek. Miután átértek Tom mellé csapódott egy ismeretlen, tejfölszőke hajú fiú.

- Jól tetted hogy belökted a vízbe. Megérdemelte az az undok hólyag.Túl sokat képzel magáról. Egyébként a nevem  Abraxas Malfoy. - Mondta majd kezet nyújtott.

- Tom Denem.

****

A sok-sok elsős gyerek izgatottan nézett végig a hatalmas diákseregen, s megszeppenve bámulta a szónoklatára készülő öreg, igazgatóurat.

- Köszöntök, minden új diákot, s úgyszint a régieket is. Először is szeretném bemutatni nektek az újdonsült legendás lények gondozása tanárunkat William Marlow-t! - azzal egy zöld varázslóra mutatott aki felállt ahogy az etikett elvárta. A tanulók először furcsán méregették az idegent, ki meglepődve, ki csodálattal, ki undorodva. Majd pár másodperc fáziskésés után elkezdtek tapsolni, Dippet igazgatóúr folytatta.

- Remélem jól kijöttök majd s egy újabb eredményes tanévet tudhattok magatok mögött. Ami pedig a szabályokat illeti azok semmit nem változtak. A Tiltott Rengetegbe menni még mindig tilos minden diák számára. A tanórák látogatása kötelező. Rendszeresen - emelte ki lassan, szótagolva. - Iskolánk gondnoka, megkért hogy tájékoztassalak titeket róla: a folyósón még mindig ugyanazok a szabályok uralkodnak, rendnek, csendnek és viszonylagos nyugalomnak kell lennie. Aki megszegi az itt felsoroltakat a tette súlyosságától függő büntetést fog kapni. Mindenkinek eredményes és örömteli tanévet kívánok! Kezdődjön beosztás!

Tom a már korábbról ismert Dumbledoret vélte felfedezni miközben az egy hosszú, pergamen tekercset pásztázott.

- Abraxas Malfoy - olvasta fel az első nevet.

A szőke fiú kicsit ijedten kapta fel a fejét s indult el a háromlábú szék felé. Próbált egyenes háttal, s büszke, magabiztos tartással járni. Félig-meddig sikerült  is neki. A süveg szinte azonnal elkiáltotta magát miszerint a fiúnak a Mardekárban a helye.

A diákok azonnal elkezdtek tapsolni, míg a Mardekár asztalánál többen ujjongva várták az új tagot.

- Barbara Williams.

Egy hosszú, fekete hajú lány lépett ki, szinte még Malfoynál is gőgösebben s kecsesebben járt. Hosszú haját hátralibbentette s leült a háromlábú székre. A Süveg gondolkozott egy ideig, úgy tűnt vacilált is eleget s végre kimondta a döntését: HOLLÓHÁT.

- Bill Williams - hívta ki a következő embert.

A fiú valószínűleg Barbara testvére lehetett mivel kiköpött mása volt testvérének mind külsőleg mind pedig viselkedésileg. A hosszú hajat leszámítva. Úgy tűnik Billnél győzött a ravaszság mivel a süveg a Mardekárba osztotta.

- Dianne Weasly.

Dumbledore szeme egy megszeppent vörös kislányra ugrott, akinek nem igen akaródzott megmozdulni.

- Gyere - a szakállas varázsló nyugtató hangon beszélt hozzá.

Dianne vette a bátorságot és elindult végre az őt bámuló diáksereg között a szék felé. A fejére került a süveg. Hosszú ideig gondolkodott. Látszott rajta hogy nehéz dolga van, a többi gyerek sugdolózva találgatott mi tarthat ennyi ideig. Végül a süveg döntött.

- MARDEKÁR

A Griffendél asztalánál lévő vörös hajú fiúk-lányok túl hamar kezdtek örülni s pár másodperces fáziskéséssel jutott el a tudatukig mi történt. A Mardekár asztalánál viszont kitörő lelkesedéssel köszöntötték az új tagot. Dianne megszeppenve, lassan odatipegett majd helyet foglalt a lányok között. A későbbiekben nem is figyelt oda arra hogy kit hová osztanak be, furcsa volt neki hogy nem a Griffendélbe került. De így is boldog volt hiszen a Mardekár ház sem olyan rossz, innen is sok remek varázsló került ki, csak kicsit félt a pincében lévő klubhelyiségtől. Figyelmét akkor fordította újra a háromlábú szék felé mikor ismerős nevet hallott.

- Tom Rowle Denem.

Tom magabiztosan battyogott ki, majd ült le. Dumbledore professzor a fejére nyomta a kalapot ami azonnal el is kezdte mondókáját.

- Hmmm... Érdekes fiú vagy te... Nagyon érdekes. Okos vagy. Ám ravaszságból sincs hiány, bátor vagy ez nem kétséges. Viszont kedvességet nemigen látok benned. Vajon hová rakjalak? Biztosan sokra fogod vinni, de vajon hol kamatoztathatnád legjobban a tudásodat? Hollóhát vagy Mardekár? Hogyan is dönthetnék... Legyen a : MARDEKÁR.

Denem elégedett mosollyal az arcán ugrott le a székről majd foglalta el a helyét a kígyós asztalnál. A későbbiekben sem Dianne, sem Tom nem figyelt oda mindkettejük elméjében más-más gondolatok cikáztak. Nem sokkal később megjelent a vacsora amit a diáksereg hangos zsivaj közepette fogyaszott el.

****

A teremben beállt feszült csöndet halk cipőkopogás törte meg. Szinte mindenki egy emberként fordult hátra, s vették szemügyre a feléjük közeledő nőt. A tanárnő nem a megszokott fekete talár öltözéket viselte. Sötétkék ing, fekete nadrág és hosszúszárú fekete csizma árulkodott érdekes személyiségéről. A szettett egy sötétzöld talárral egészítette ki. Fiatal vonásai szigorúságot tükröztek ám meleg barna szemeiben mindig ott bújkált az a gyermeki csillogás ami ilyen elbűvölővé tette őt. Nem volt egy tipikus szépségideál, hatalmas szemei és duzzadt ajkai  leginkább egy porcelánbabához tették őt hasonlóvá. Aranylóan szőke haja lágyan meglibbent miközben az őt bámuló diákok felé fordult. A gyerekek amint magukon érezték a professzor tekintetét kórusban köszöntek.

- Üdvözlök minden új diákot a Roxfortban. Először is szeretnék bemutatkozni: A nevem Elizabeth Wintoure. Elvárom hogy zsenge korom ellenére megadva a kellő tiszteletet Wintoure professzornak hívnátok. Rendben? Rendben. Akkor folytatnám is. Egy éve tanítok itt a Roxfortban, de ez nem jelenti azt hogy nincsenek meg a jól bevált módszereim, amit közös munkáink során ti is megismerhettek. Akkor vágjunk is bele - mondókáját széles mosollyal zárta.

- A "ne csak tudd, hanem tedd is" elvet követem, ami annyit tesz hogy nem lesz hiány gyakorlati órákból az elméleti tudás mellett. Meg kell tanulnotok megvédeni magatokat bármilyen helyzetben.

A professzor fel-alá járkált a padsorok között s figyelte diákjai reakcióit.

- Egy egyszerű kérdéssel kezdeném. Ki  milyen támadó illetve, védő varázslatot ismer?

Először egy kerekded kislány emelte fel a kezét.

- Igen, Miss Fletcher? - szólította fel őt Wintoure professzor egy pergamenről olvasva.

- Stupor. Kábító átok melyet vörös fényjelenség kísér.

- Nagyon jó! - örvendezett a professzor, s a többiek is egyre inkább fellelkesültek.

Tom Denem, Thorfinn Rovel mellett foglalt helyet, s onnan bámulta a sok magasba lendülő kezet.

Csípős szégyenérzet öntötte el a bensőjét amiért ő egyetlen varázslatot sem ismert. Ez méginkább arra késztette hogy, mint egy szivacs igya magába a tanárnő szavait.

A másik padsorból ismerős hangot hallott.

- Avada Kedavra. A gyilkos átok. A tiltott átkok közé tartozik, a legszörnyűbb, a legkegyetlenebb. Bárki aki emberen alkalmazza az Azkabanba kerül. A zöld fénycsóva mely egyszer, s mindenkorra kioltja életed - magyarázta egy szőke fiú, akiben Tom Abraxas Malfoyt vélte fölfedezni.

Elizabeth átható tekintettel fürkészte a fiút majd lassan, vontatottan megszólalt.

- Igen. Igazad van, ez is egy támadó varázslat. De én nem szeretnélek titeket a sötét mágia eme veszélyes vizeire küldeni. - hatásszünetet tartott, majd folytatta. - Most hogy ezt tisztáztuk valaki szeretne még mondani valamit?

Egy vörös lány hófehér keze libbent a magasba.

- A patrónus bűbáj, mellyel a dementorok ellen tudunk védekezni. Mindenkinek más állat képében jelenik meg. Mindig azt az állat formáját kapjuk ami leginkább tükrözi az adott embert. Ezt nevezzük inkarnálódott, teljes patrónusnak így már nem csak pajzsként szolgál hanem üzenetet is küldhetünk vele vészhelyzet esetén -csicseregte izgatottan Dianne Weasly.

 - Remek! 10 pont a Mardekárnak Miss Weasly mini előadásáért.

Az órának tíz perccel később vége lett amit a professzor magyarázással töltött, majd útjára engedte a diákokat. Aznap még bájitaltan órájuk volt egy kövérkés tanárral aki feltűnöen próbálta kiszemelni magának a legjobb és legtehetségesebb diákokat. Nem mellesleg ő volt a házvezető tanáruk is, Horatius Lumpsluck. Tom számára rettentően gyorsan eltelt a nap alig várta a holnapot hogy újra beülhessen az órákra és még több új dolgot tanulhasson a varázsvilágról. A tanárok is hamarosan észrevették a szorgalmát amit egy-egy ponttal díjaztak. Belső énjét is próbálta kontrollálni hogy ne legyen goromba és ne akarjon megbüntetni minden vele szembe jövő diákot. Thorfinnal "barátságot" talán inkább szövetséget kötöttek, ami csak annyira volt jó hogy ha Thornak nem mentek bizonyos varázslatok Tom szívesen segített neki. Persze nem a nagy lelkűsége miatt. Ilyenkor nem kért viszonzásul semmit, úgy gondolta majd a későbbiekben behajtja a fiún a sok-sok segítséget. Abraxas egyenlőre békén hagyta Tomot, mivel el volt foglalva a saját kis társaságával. Augustus Rookwood viszont mély sérelmeket szenvedett az első napon és eldöntötte hogy ezért bosszút fog állni Tomon.

****

- Rég találkoztunk - fordult Tom felé Augustus Rookwood  a Roxfort folyosóján.

- Oh, igen. Emlészem rád. Hogy vagy? Ugye nem lett víziszonyod? Nem élném túl azt a bűntudatot.

- Nem, nem kell aggódnod nincs semmilyen félelmem a víztől, viszont ha jól hallottam te igen csak megégetted magad a varázslények gondozása órán. Nem szeretnek téged a szurcsókok? - folytatta a gúnyolódást Augustus.

- Előbb égetlek én meg téged egy jó kis átokkal minthogy rajtam egy ilyen büdös dög kifogjon.

- Aztmondod? Mit szólnál egy párbajhoz? Végre eldőlne ki is a jobb - kapott az alkalmon.

- Nem félek tőled, azt ugye tudod? Bármikor kiállok ellened párbajozni, de figyelmeztetlek hogy te fogsz rosszul járni - vágott vissza Tom.

- Ma éjfélkor a Tiltott Rengetegben - válaszolt majd faképnél hagyta a fiút. 

Tom magabiztosan vigyorgott, örült neki hogy végre jól elláthatja ellenfele baját. 

- Elfogsz menni? Szerintem ez rossz ötlet - intette óva Thorfinn.

- Örülnék ha nem szólnál bele a dolgaimba én is eltudom dönteni mi a helyes és mi nem - dörrent rá Tom majd elviharzott.

****

Tom vastagon felöltözött, nem szeretett volna összeszedni valami nyavaját ebben a hűvös időben. Pálcáját zsebre dugta majd észrevétlenül kiosont a kastélyból. A lopakodás mindig is az erőssége volt.

Hamar odaért a Tiltott Rengeteg sötét, ilyesztő gyomrába. Szemével végigpásztázta a fákat, ellenfelek után kutatva. Nem félt. Soha nem érezte a szégyenletes, gyengeséget amit az emberek csak félelemnek neveztek.

- Gyerünk, bújj elő. Vagy mi az talán beijedtél? - kiabálta a sötétbe hogy előcsalogassa ellenfelét.

A háta mögül morgást hallott. 

Gyorsan megfordult hogy azonnal kezelésbe vegye támadóját egy átokkal. A színes fénycsóva belecsapódott a fák mellett meghúzódó bokorba, egy fájdalmas kiáltást hagyva maga után. 

Én így képzelem el Elizabeth-et.   <<< Ha te szeretnéd a saját képzeletedre bízni, ne nyisd meg! :)

4. Első lépés a varázsvilágba

Miután hazaértek hívtak egy orvost aki megvizsgálta mindhármukat. Az otthonban részletesen be kellett számolniuk a barlangban történt eseményekről, hogyan is kerültek oda és mi is volt pontosan. Dennis és Amy a megbeszéltek szerint tartották a szájukat. Igazából csak Amy volt akinek oda kellett figyelnie arra hogy ne kotyogjon ki semmit mivel, Dennis még mindig sokkhatás alatt volt és nem beszélt senkivel. Emiatt Mrs.Cole is elkezdett aggódni. Tomot kellemes elégedettséggel töltötte el a tudat hogy ezt ő tette a fiúval, így végre megtanulja hogy vele nem ajánlatos ujjat húzni. A többiek ferde szemmel néztek a fiúra. A legtöbben elhitték a mesét amit beadtak nekik, miszerint ő mentette meg Amyt, mások pedig kételkedtek és így még jobban féltek a fiútól. Tomnak amint alkalma adódott rá kiment az udvarra hogy a kígyó barátjával társalogjon. A fiú gyakran ezzel töltötte az idejét. Bár teljesen sablonos témákról "sziszegtek" a kígyóval, mivel a kis állat nem volt olyan fejlett hogy bonyolultabb dolgokról lehessen vele kommunikálni. Tom még így is rendkívül boldog volt amikor az állattal töltötte az idejét. Nevet is adott neki: Teeth. Így szólította mostantól, ezt a nevet elég egyszerűnek találta és tetszett is neki. T & T. Teeth most az ablakpárkányon pihent, mivel Tom nem mehetett ki az udvarra mint a többiek amiért megint lopott egy társától. Az ajtón túlról kopogás hallatszott aminek következtében Teeth gyorsan elsiklott Tom pedig unottan bámulta az ajtót.

**– Tom? Látogatód érkezett. Az úr Mr Dumberton – bocsánat, Mr Dunderbore. Azért jött, hogy… de majd elmondja ő maga.

Szeme kissé összeszűkült a meghökkentő öltözékű Dumbledore láttán; egy hosszú pillanatig csend volt a szobában.

– Nagyon örülök, Tom – szólalt meg végül Dumbledore, és kezet nyújtva az ágy mellé lépett.

A fiú némi habozás után kezet fogott vele. Dumbledore odahúzta a nehéz faszéket, és leült. Úgy festettek, mint egy kórházi beteg és a látogatója.

– Dumbledore professzor vagyok.

– Professzor? – visszhangozta bizalmatlanul Denem. – Az olyan, mint a doktor? Mit akar itt? Ő hívatta magát, hogy megvizsgáljon?

Az ajtóra bökött, amin nemrég Mrs. Cole távozott.

– Nem, szó sincs róla – rázta a fejét mosolyogva Dumbledore.

– Nem hiszek magának! – csattant fel Denem. – Meg akar vizsgálni, tudom! Mondja meg az igazat!

Az utolsó mondat szinte ijesztő erővel harsant. Parancsnak hangzott.

Méghozzá olyannak, amit Denem rendszeresen ad ki. A fiú izzó szemmel meredt Dumbledore-ra, aki viszont továbbra is szelíden mosolygott. Így telt el néhány másodperc, aztán Denem pillantásának tüze kihunyt, de bizalmatlansága szemlátomást csak nőtt.

– Ki maga?

– Mondtam már: Dumbledore professzor a nevem, és tanár vagyok. Azért jöttem, hogy meghívjalak a Roxfortba, az iskolámba – ami a te iskolád is lesz, ha akarod.

Denem egészen meglepő módon reagált erre: felugrott az ágyról, és hátrálni kezdett Dumbledore elől. Az arcát eltorzította a düh.

– Nem tud becsapni! A bolondokházából jött, igaz? Professzor… – hát peeersze! Dehogy megyek magával! Az a vén Szipirtyó, ő való bolondokházába! Nem csináltam semmit Amy Bensonnal, se Dennis Bishoppal! Kérdezze csak meg őket, megmondják!

– Nem a bolondokházából jöttem – felelte türelmesen Dumbledore. – Tanár vagyok, és ha visszaülsz, mesélek neked a Roxfortról. Ha nem akarsz eljönni, természetesen senki nem kényszerít rá…

– Próbáljanak csak kényszeríteni! – acsargott Denem.

– A Roxfort – folytatta Dumbledore, eleresztve a füle mellett Denem közbevágását – olyan iskola, ahova különleges képességű emberek járnak…

– Nem vagyok bolond!

– Tudom, hogy nem vagy bolond. A Roxfortban nem bolondokat tanítunk. Hanem mágusokat.

A szobában csend lett. Denem megdermedt, arca kifejezéstelenné vált, de izzó tekintete ide-oda ugrált Dumbledore egyik szeméről a másikra, mintha hazugságon próbálná kapni valamelyiket.

– Mágusokat…? – visszhangozta suttogva.

– Úgy van.

– Amit én tudok, az… az mágia?

– Miért, mit tudsz?

– Mindenfélét – felelte Denem. Nyakát és sovány arcát pirosra festette az izgalom. – Mozgatni tudom a dolgokat anélkül, hogy hozzájuk érnék. Az állatok engedelmeskednek nekem, pedig nem idomítom őket. Bántani tudom azokat, akik bosszantanak. Ha akarok, fájdalmat tudok okozni nekik.

Denemnek remegni kezdett a lába. Odabotorkált az ágyhoz, visszaült rá, és lehajtott fejjel, mintha imádkozna, a két kezére meredt.

– Mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek – suttogta remegő ujjainak. – Mindig tudtam, hogy van bennem valami… valami különleges.

– Így igaz – hagyta rá Dumbledore. Már nem mosolygott, hanem feszült figyelemmel fürkészte a fiút. – Ugyanis varázsló vagy.

Denem felemelte a fejét. Az arca teljesen megváltozott: vad örömöt sugárzott, de ez furcsamód nem szépítette meg. Ellenkezőleg: finom vonásai megkeményedtek, s szinte vadállatias kifejezés ült ki rájuk.

– Maga is varázsló?

– Igen, az vagyok.

– Bizonyítsa be! – vágta rá Denem ugyanazon a parancsoló hangon, amivel korábban azt mondta: Mondja meg az igazat!

Dumbledore felvonta a szemöldökét.

– Szívesen bebizonyítom… De ha, amint sejtem, szeretnél beiratkozni a Roxfortba…

– Persze, hogy beiratkozom!

– …akkor professzor úrnak vagy uramnak kell szólítanod engem.

Denem arca dühösen megrándult. Annál meghökkentőbb volt a meghunyászkodó udvariasság, amivel azután válaszolt:

– Bocsánat, professzor úr. Azt akartam mondani: kérem, mutassa meg…

Dumbledore szó nélkül kihúzta pálcáját zakója belső zsebéből, a sarokban álló kopott szekrényre szegezte, és lazán meglegyintette.

A szekrény lángolni kezdett.

Denem felpattant. Mire Denem Dumbledore felé fordult, a lángok már el is tűntek, s az ósdi bútordarab pontosan úgy festett, mint annak előtte.

Denem rámeredt a szekrényre, majd Dumbledore-ra, aztán mohó arccal a varázspálcára mutatott.

– Hol lehet egy ilyet szerezni?

– Mindent a maga idején – felelte Dumbledore. – Azt hiszem, valami ki akar jönni onnan.

Valóban, tompa zörgés hallatszott a szekrény belsejéből. Denem most először ijedtnek tűnt.

– Nyisd ki az ajtaját! – utasította Dumbledore.

A fiú egy pillanatig habozott, aztán átvágott a szobán, és felrántotta a szekrényajtót. A fogason lógó kopott ruhák fölötti polcon kis ezüstös doboz feküdt – pontosabban remegett és zörgött, mintha tucatnyi egér szorult volna bele.

– Vedd ki! – mondta Dumbledore.

Denem megszeppent arccal engedelmeskedett.

– Van valami abban a dobozban, aminek nem szabadna nálad lennie? – kérdezte Dumbledore.

Denem hosszú, mérlegelő pillantást vetett a varázslóra.

– Igen, uram, azt hiszem – felelte végül kifejezéstelen hangon.

– Lássuk!

Denem kinyitotta a dobozt, és oda se nézve az ágyra öntötte tartalmát. A dobozból kiszabadult tárgyak nyomban felhagytak a remegéssel, és mozdulatlanul hevertek a pokrócon.

– Ezeket egy bocsánatkérés kíséretében visszaadod a tulajdonosaiknak –

szólt higgadtan Dumbledore, és eltette pálcáját. – Tudni fogok róla, hogy megtetted-e. És figyelmeztetlek: a Roxfortban nem tűrjük a lopást.

Denem arcán nyoma se volt szégyenkezésnek; továbbra is hideg, számító tekintettel nézett Dumbledore-ra. Végül színtelen hangon így felelt:

– Értem, uram.

– A Roxfortban – folytatta Dumbledore – nemcsak arra tanítunk meg, hogyan élj a varázserőddel, hanem arra is, hogyan tartsd féken azt. Amire te – bizonyára szándékodon kívül – a mágiát használtad, azt nem tanítjuk és nem is tűrjük a Roxfortban. Nem az első és nem is az utolsó fiatal mágus vagy, aki engedte, hogy elragadja a varázsereje. De tudnod kell: ha okot adsz rá, eltanácsolhatnak a Roxfortból, és a Mágiaügyi Minisztérium – igen, minisztériumunk is van – szigorúan bünteti a törvényszegést. Minden varázslónak, aki belép a világunkba, el kell fogadnia a törvényeinket.

– Értem, uram – mondta megint Denem.

Nem lehetett kitalálni, mire gondol; kifejezéstelen arccal rakodta vissza az összelopkodott holmit a kartondobozba. Mikor végzett vele, Dumbledore-hoz fordult, és tárgyilagosan így szólt:

– Nincs pénzem.

– Ezen könnyen segíthetünk. – Dumbledore bőrerszényt húzott elő a zsebéből. – A Roxfort pénzalapjából támogatjuk azokat, akiknek nem futja tankönyvekre és ruhára. Valószínűleg kénytelen leszel egyes varázskönyveket és eszközöket használtan megvenni, de…

– Hol lehet varázskönyveket kapni? – vágott a szavába Denem. Köszönet nélkül vette át a súlyos erszényt, s most egy kövér arany galleont nézegetett.

– Az Abszol úton – felelte Dumbledore. – Nálam van a szükséges könyvek és felszerelések listája. Segíthetek neked beszerezni őket.

– Velem jön? – pillantott fel Denem.

– Hogyne, ha akarod…

– Nem, nem akarom. Hozzászoktam, hogy magam intézzem a dolgaimat. Mindig egyedül járkálok Londonban. Hol találom azt az Abszol utat… uram? – tette hozzá, mikor találkozott a pillantása a varázslóéval.

A varázsló átadta a fiúnak a listát tartalmazó borítékot, s miután elmagyarázta, merre van a Foltozott Üst, így folytatta:

– Csak te fogod látni, a mugli járókelők – azaz a varázstalan emberek – nem látják. Tomot, a kocsmárost keresd. Könnyű megjegyezned a nevét, hisz téged is így hívnak…

Denem ingerült mozdulatot tett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessenteni.

– Nem kedveled a Tom nevet?

– Nagyon sok Tom van – dörmögte Denem. Aztán vívódva, mintha akarata ellenére bukna ki belőle a mondat, megkérdezte: – Az apám varázsló volt? Mondták, hogy neki is Tom Denem volt a neve.

– Sajnos azt nem tudom – felelte megértően Dumbledore.

– Az anyám biztos nem tudott varázsolni, különben nem halt volna meg – magyarázta Denem inkább magának, mint Dumbledore-nak. – Úgyhogy csak az apám lehetett… Na és ha minden holmit megszereztem, mikor mehetek el abba a Roxfortba?

– Ezeket az információkat a borítékban található másik levél tartalmazza. Szeptember elsején indulsz a King’s Cross pályaudvarról. Egy vonatjegy is van a borítékban.

Denem bólintott. Dumbledore felállt, és újra kezet nyújtott.

– Tudok a kígyókkal beszélni – szólt a kézfogás közben Denem. – Akkor jöttem rá, amikor kirándulni voltunk vidéken. Egy kígyó odajött hozzám, és suttogott nekem. Ez normális egy varázslónál?

– Szokatlan képesség – felelte pillanatnyi habozás után Dumbledore –, de nem példátlan.

Könnyed hangon beszélt, de tekintete kíváncsian fürkészte Denem arcát.

A felnőtt férfi és a gyerek egy hosszú pillanatig egymásra meredt. Aztán elengedték egymás jobbját, s Dumbledore az ajtóhoz lépett.

– Viszlát, Tom. Találkozunk a Roxfortban.

Tom még mindig hihetetlenkedve bámult Dumbledore távolodó alakjára. mindig is tudta hogy ő jobb és különlegesebb mint a többiek de azért ebbe belegondolni sem mert. Szóval ő varázsló. Egyre csak ezek a gondolatok jártak a fiú fejében. Aki így utólag már bánta hogy megemlítette a vendégének azon különleges képességét miszerint a kígyókkal is tud beszélni. De már nem volt mit tenni, így csak előre tekintett. Rettentően várta hogy eljuthasson a varázsvilágba s felfedezze annak minden részét. A nap hátralévő része csigalassúsággal telt a fiú számára.

***

Másnap reggel a Denem fiú miután minden holmiját összepakolta azonnal, búcsú nélkül indult el hogy minnél előbb fölfedezhesse a varázsvilágot. A napsugarak kivételesen előbújtak a felhők mögül így viszonylag kellemes időben vághatott neki az útnak. Negyedórás gyaloglás után elérkezett arra a helyre amiről a professzor beszélt neki. A keskeny utcán kevés járókelő volt s nagy ívben kikerülték a kirakatokat, amiken a " Zárva " feliratú tábla fügött. Tom pont egy ilyen kirakatot keresett. Odasétált a felborult viaszbábú mellé majd megpróbálta félretolni az üveget. A koszos ablak meglepő könnyedséggel engedett utat a fiúnak. Tom orrát azonnal megcsapta a tömény ital bűze. Amint belépett körülnézvén öt-hat faasztalt látott. Sok ülőhely maradt üresen de még így is nyüzsögtek az emberek odabent. A plafonról egy gyenge fényű, viszont annál nagyobb mágikus szerkezet lógott, míg a falakon egy-egy gyertya egészítette ki a világítást.

- Nem gyerekeknek való hely ez - zökkentette ki a nézelődéséből egy foghíjas, lepukkant öregember.

Tom nem ijedt meg tőle. Arcvonásai megfeszültek s szúrósan nézte a férfit.

- Tomot, a kocsmárost keresem.

A férfi nem válaszolt. A pult mögött lévő bajuszos,magas, sovány emberre mutatott majd figyelmét újra a poharának szentelte.

A fiú nem köszönte meg a segítséget, szeretett volna minnél előbb eltűnni a fullasztó kocsmából.

- Mit adhatok? - kérdezte oda sem figyelve.

- Dumbledore küldött - válaszolt nyersen Tom.

Erre már a kocsmáros is megfordult.

- Miben lehetek a fiatalember segítségére?

- Segítsen eljutni az Abszol útra.

- Ó, szóval egy új kis Roxfortos? - vonta föl a szemöldökét.

- Igen. Szóval segít vagy nem? - sürgette a férfit.

- Persze, hogyne. Kérlek kövess - intett a fiúnak, s lerakta a pultra a poharat melyet a kezében szorongatott.

A sovány férfi megkerülte a pultot majd a hátsó ajtóhoz vezette a fiút. Sok sikert kívánt neki majd útjára engedte.

Tom megkönnyebbülten szívta be a kissé lehűlt, csípős levegőt. Éjfekete szemeivel végigpásztázta az emberektől nyüzsgő széles utcát. A másik oldalon a kocsmától jóval távolabb találta az első boltot.

" Czikornyai & Patza"

- hirdette a felirat vastag fekete betűkkel. Az épület letisztult, meleg barna színekben pompázott míg a tető élénkvörös volt. A kirakatra pillantva azonnal meg lehetett állapítani hogy egy könyvesboltról van szó. A gyerekek jártak ki, s be az ajtón szüleikkel.

Tom nem várt tovább. Zsebében megtapogatta az arannyal töltött erszényét majd belépett. Az ajtót benyomva egy csengettyű jelezte a boltban tartózkodóknak hogy a bent lévők száma egyel nőtt. Belépvén egy idős embert pillantott meg a pult mögött. A férfi ősz hajkoronával büszkélkedhetett, orrán szemüveg díszelgett. Épp egy kisfiú könyveinek árát számolgatta össze. A gyerek aki a pultnál álldogált nem egyedül volt. Mellette egy kecses, vékony nő nézelődött. Fekete haját szoros kontyba fogta a tarkóján, míg arca gőgösséget és felsőbbrendűséget tükrözött. Fia is hasonlóan nézett ki. Barna haja gondosan megfésülve, sápadt arca pedig izgatottságot tükrözött miközben sötét szemeit az ablaküvegre szegezte. De nem ám a könyvek látványa babonázta meg ennyire, hanem a velük szemben lévő bolt kirakata, amiben csodás seprűk látványa csábította a vásárlókat.

Tom miután abbahagyta a szemlélődést előkotorta a zsebéből a listát amin a szükséges könyvek voltak. Hozzálátott hogy összeszedje a felírtakat.

Éppen egy mély kosárból vett ki egy bájitaltan könyvet mikor a fiú megszólította.

- Te is valami koszos sárvérű lehetsz - jelentette ki lenézően.

- Hozzám szóltál? - nézett körbe a Denem fiú. - Mert ha igen akkor azt ajánlom vigyázz a nyelvedre mert még bajod eshet.

Tom nem ismerte a sárvérű szó pontos jelentését de volt egy olyan érzése hogy nem lehet valami kellemes.

- Te fenyegetsz?

A barna hajú, gőgös fiú harciasan előre lépett.

- Annak veszed aminek akarod, de tudd hogy velem nem jó ötlet ujjat húzni - válaszolt Tom jegesen.

- Gyere Augustus! Ne foglalkozz az aljanéppel.

A nő fintorogva elkezdte az ajtó felé terelgetni a fiát.

Tomot egyáltalán nem rendítette meg az összezördülés, figyelmét újra a polcoknak szentelte. Miután az összes tankönyvet öszeszedte amire szüksége volt elindult a pult mögött álldogáló öreg varázslóhoz. Míg a férfi az elé lerakott könyveket számolgatta, Tom keserűen bámulta a polcokat és azokat a könyveket amiket nem vehet meg. Minden érdekelte de főként a sötét varázslatokól szóló olvasmányok.

Miután kifizette a könyveket kilépett az ajtón s elindult a következő úti célja felé.

A talárszabászatba belépve egy vörös loboncú, szeplős kislányt pillantott meg aki körül egy varázslatos önműködő mérőszalag és egy fiatal boszorkány tevénykedett. A fiú tátott szájjal bámulta a gyorsan ide-oda mozgó eszközt. A vörös hajú kislány észrevette a fiú csodálkozását és mikor Tom tekintete találkozott az övével egy barátságos mosolyt küldött felé. A fiú nem viszonozta a gesztust helyette szemeit végighordozta a tágas helyiségen. A boszorkány amint észrevette hogy egyedül álldogáll azonnal odasietett hozzá és kezelésbe vette.

- Szervusz, kisfiú! Hát ne álldogálj itt, gyere gyorsan állj fel ide és a szalag már teszi is a dolgát - mondta az asszony barátságosan miközben húsos kezével egy alacsony, háromlábú székre mutatott.

Egy másik ugyanolyan mérőszalag lemérte a fiú magasságát és mindent ami szükség volt egy talár elkészítéséhez. Miután ezzel megvoltak a boszorkány türelemre intette a fiút és a vörös hajú kislányt aki valószínűleg az édesanyjával érkezett. A szeplős kislány nem adta fel a dolgot és beszélgetést kezdeményezett Tommal.

- Szia! Te is jössz a Roxfortba ugye? Elsős leszel mint én, szóval téged is beosztanak. Jajj, én már annyira izgulok. Remélem a Griffendélbe kerülök, hisz eddig az összes családtagom oda került, valószínűleg én is oda fogok. Te hová szeretnél kerülni? És hogy-hogy egyedül érkeztél? A szüleid muglik? Jajj, bocsánat be sem mutatkoztam. A nevem Dianne Weasly, téged hogy hívnak?

Tom tágra nyílt szemekkel bámulta a kislányt. Rengeteg kérdést zúdított a nyakába és ő ennek a felét nem értette a hadarásból. Megpróbálta összeszedni a gondolatait és kinyögni valamit.

- Tomnak hívnak. Tom Denem. Milyen beosztásról beszélsz? - csúszott ki a száján a kérdés. Amit utólag megbánt de a kíváncsisága erősebb volt.

- Ó, szóval te nem tudod hát az úgy van hogy... - kezdte volna újra a csicsergést.

- Tessék, itt vannak a talárok - nyújtotta át a boszorkány a kissé kopott, de még viselhető talárokat Tomnak. Majd a másik adagot a kislánynak.

- Örülök hogy megismerhettelek Tom. Majd még találkozunk - köszönt el tőle kissé szomorúan Dianne.

A fiú nem válaszolt semmit, elpakolta a kapott ruhadarabokat majd kisétált az ajtón. Izgatottan indult el a következő boltba: Ollivander pálcaüzlete. Egész nap erre a pillanatra várt hogy végre megkaphassa a pálcáját mely végig elkíséri majd. Amint megtalálta az egyszerű és egyáltalán nem csicsás épületet mohón belökte az ajtót és illedelmesen köszönt a bent lévő fiatal férfinak. 

- Tessék csak beljebb jönni, fiatalember. Keresünk magának egy megfelelő pálcát - köszöntötte kedvesen.

- Választhatok? 

- Nem úgy megy az. Látom egyedül van a fiatalember. No de sebaj majd én elmondom a pálca vásárlás titkát - mondta miközben közelebb hajolt a fiúhoz. - Nem a varázsló választja a pálcát, a pálca választja a varázslót! Ezt jegyezd meg! A pálca egy különleges varázseszköz egy pálca kiválaszt minket és rá kell vigyáznunk. Vele kell majd életünk során együtt dolgoznunk - mesélte csillogó szemekkel.

- Engedd meg hogy bemutatkozzam: Mr. Garrick Ollivander vagyok. Benned kit tisztelhetek?

- Tom Denem - válaszolt miközben sejtelmesen kezet nyújtott Ollivandernek. - De a pálca nem élőlény. Hogyan is tudna választani? 

- Nem élő, valóban. De mint mondtam a varázsvilágban vannak különös és megmagyárazhatatlan dolgok. Ilyen a pálca mágiája is. A pálca választ varázslót, és nem fordítva. És ez örökké így lesz.

- Értem - mondta amit egy lassú bólintással is megtoldott. - Szóval nézzük meg melyik pálca választ ki engem. 

Ollivander sötét szemeivel alaposan végigmérte a fiút majd elindult és a polcokról levett egy hosszúkás dobozt. 

- Tessék, próbáld ki. Csak suhints vele. Kilenc hüvelyk, fája kőris, magja egyszarvúszőr. Kellemesen rugalmas. 

A fiú magabiztosan meglengette a pálcát. Nem történt semmi. Még egy árva szellőt sem kavart vele. A fiú kicsit ijedten nézett Ollivanderre. 

- Nyugalom, nem kell megijedni, keresünk másikat - nyugtatgatta.

Azzal hozott még egy halom pálcát és azt is kipróbáltatta a fiúval. Nem találták meg rögtön a megfelelő darabot, sőt elég sokáig kellett keresgélniük. Ollivander kezdett egyre biztosabb lenni benne hogy ennek a fiúnak arra a bizonyos darabra van szüksége. Már az első találkozás és a fiú stílusa mély nyomott hagyott a varázslóban. Pedig csak egy tizenegy éves gyerekről beszélünk. Maga sem tudta megmagyarázni de érezhető volt a belőle áramló különös mágia, nagyon erős mágia. Biztos volt benne hogy a fiú még sokra fogja vinni így hát nyugodt lélekkel hozta el neki a polcokról azt a különleges darabot.

- Tessék. Ezt próbáld ki. Tiszafa, tizenhárom és fél hüvelyk, magja: főnixtoll.

- Főnixtoll? A közül a rengeteg pálca közül egy sem volt főnixtollas, szóval ilyen is van? - kérdezte ámuldozva a fiú.

- Igen, jól gondolod ez egy különleges pálca. Egy különleges és hatalmas varázsló főnixe adta hozzá a tollát. Önként. Szóval ha sikerül elnyerned a pálca úgymond bizalmát akkor igazán különlegesnek érezheted magad - válaszolt sejtelmesen.

Denem pöccintett egyet a pálcával mire abból a élénk vörös szikrák hullottak az égbe. 

Ollivander elismerően biccentett. 

- Ez lesz az a pálca ami végigkísér majd életed során, vigyázz rá. Hiszem hogy nagy varázsló lehet belőled Tom Denem. 

A fiú arca piros volt az izgatottságtól és valami ijesztő, mohó boldogság ült ki általában nyugodt vonásaira. Megint megbizonyosodhatott róla hogy ő nem akármilyen varázsló. Biztos volt benne hogy nagy varázsló lesz és nagy tetteket fog véghezvinni.

****
Na szóval, sziasztok! Itt van az újabb rész ami remélem elnyerte a tetszésetek^^. A csillaggal megjelölt rész idézet a hatodik könyvből kisebb átalakításokkal. A jövőben aktivizálom magam és igyekszem hamarabb hozni a részeket. Persze semmit nem ígérhetek, akinek van kedve kommenteljen nyugodtan nem harapok:P
Nem ide tartozik de a barátnőmmel (Társoldal>Hanna Malfoy) fogadtunk "blogos" témában. Ő nyert ezért meg kell tennem. Egy leszbikus sajt vagyok>< . (igen ha a hülyeség fájna...)

3. A barlang áldozatai

A következő napok eseménytelenül teltek. Dennis még nem vette észre a nyaklánc eltűnését, szóval minden ment a megszokott kerékvágásban. Tom és a fiú rendszerint szúrósan méregették a másikat, míg Amy próbálta csitítgatni a legjobb barátját, Dennist, hogy ne foglalkozzon Tom provokálásaival. Ez fél-meddig sikerült is a lánynak, viszont Dennis gyanakvását Tom iránt nem tudta csökkenteni. Amy tulajdonképpen félt is Tomtól a furcsa dolgai miatt. Tom viszont örült neki hogy a legtöbb gyerek fél tőle. Tökéletesen megvolt ő egyedül is. Egyedül volt akkor is mikor az árvaház a nyár végén tengerpartra ment kirándulni. Mrs. Cole ezt különleges ajándéknak szánta a gyerekek számára, ugyanis nem mindig volt pénzük ilyesmire. Tom nem kifejezetten rajongott a dologért de mivel kíváncsi volt titkon, de azért várta a kirándulás napját. Ami hamar eljött, mivel már csak egy nap volt hátra.
- Amy, segíts megkeresni anya nyakláncát, sehol sem találom! - jajgatott kétségbeesetten Dennis.
- Nyugi, Dennis, biztos itt van valahol, vagy talán már be is pakoltad a táskádba - nyugtatgatta Amy.
Együtt fogtak neki a keresésnek viszont sehol sem találták. Megnézték az ágy alatt, a szekrényben és mindenhová bekukkantottak ami csak eszükbe jutott. Végül Dennis méregtől vöröslő arccal robogott ki a szobából, Amy pedig megrémülve követte.
- Tudom hogy nálad van! - rontott be Dennis Tom szobájába. Amy pár másodperccel később toppant be.
- Mégis miről beszélsz? - kérdezte ártatlanul Tom.
- Vajon miről? Ne tettesd a hülyét, Tom. Eltűnt anyám nyaklánca, add vissza.
- És mégis honnan veszed hogy nálam van? Miért kellene nekem a te ócska nyakláncod? - vigyorgott Tom.
- Add vissza neki Tom! - rivallt rá a kelleténél hangosabban Amy. A kislány miután észrevette hogy mit csinált és kivel kicsit összehúzta magát.
- Tessék kutassátok át a szobámat - mondta Tom miközben hátrált egy lépést és kezével körbemutatott a kis szobán.
Dennis nem is várt sokáig azonnal nekilátott hogy megkeresse a nyakláncot. Legnagyobb sajnálatára viszont nem talált semmit, így bosszúsan csörtetett ki a szobából. Tom elégedetten vigyorgott miközben a dühös Dennist figyelte.

****

Miután mindenki elkészült és összepakolta a szükséges holmiját Mrs. Cole és Evelyn leültették a gyerekeket ebédelni mielőtt megérkezett a busz. Egy óra elteltével az utolsó gyerek is végzett az ebédjével és miután az árvaház vezetői ellenőriztek minden gyereket, felszálltak a kopott, sárga buszra. A jármű zötykölődve elindult. Tom megpróbált minnél messzebb kerülni a társaitól, ezért valahol hátul keresett helyet magának. A legutolsó helyek már foglaltak voltak így visszafelé a harmadik ülésre vetette le magát. Mivel a busz nem volt túl nagy Tomnak sem lehetett akkora kiváltsága hogy egyedül üljön, így leült mellé egy kócos kisfiú. Egyikőjük sem foglalkozott a másikkal csupán elrévedve bámultak kifelé az ablakon. A busz egy London mellett lévő apró falucskába tartott, Mrs. Cole ezt a helyet találta a legmegfelelőbbnek, nem is volt túl drága és így a gyerekek megfigyelhették a hullámokat. Egy kis idő múlva - ami pontosan két és fél óra volt -, a busz émelyítő fékezéssel megállt. Minden gyerek sorra szállt le, Mrs.Cole és Evelyn gondosan ügyeltek rájuk. Tom megvárta míg nagyjából mindenki leszállt, nem szeretett a többiek közelében lenni, főleg nem hozzájuk érni. Lassan ő is lelépkedett a méretes lépcsőkön. Megbabonázva szívta be a sótól telített levegőt. Miután Mrs. Cole megszámolta hogy mindenki megvan-e a legtöbb gyerek párban állt valakivel, míg Tom tartózkodóan sétált a kócos fiú mellett lehetőleg minnél messzebb. Útjuk a faluba vezetett ott néztek szét először. Tom lassan sétált, próbált elsunnyogni a nevelők elől, szeretett volna valami nyugodtabb helyet keresni magának. Így ez a gondolat is elhatározássá vált, a fiú észrevétlenül besomfordált egy fa mögé és várta míg a többiek alakja egyre inkább eltávolodik. Ám nem mindenki figyelmét kerülte el a fiú eltűnése, természetesen Dennis volt az első aki észrevette. De, nem, nem szólt egyik nevelőnek sem, jobb ötletnek tartotta hogy kövessék a fiút, Amyvel. Tom ment elől, cipőjének gumitalpa nem csapott zajt, de a másik két gyerek szorgosan követte. Amy egyátalán nem tartotta jó ötletnek hogy kövessék a fiút, de Dennis ragaszkodott hozzá. Tizenöt perc gyaloglás után Tom a magasról nézhetett le a vadul csapkodó hullámokra, és szürke sziklákra. Kíváncsisága győzött józan esze felett így eldöntötte hogy valahogyan leereszkedik és megnézi ott, lent mit talál. Éppen azon töprengett hogy hogyan is jusson le mikor egy ismerős hangot hallot a háta mögül.
- Megvagy Denem! Mire készülsz már megint? Ezt nem fogod megúszni - kiáltott utána Dennis.
- Áh, te vagy az, már megint? - kérdezte unottan Tom. Mélyet sóhajtott miközben megfogalmazódott benne egy terv. - Figyelj, Amy, igaz hogy a kis barátodat ki nem állhatom - itt megvetően Dennisre nézett majd folytatta. - De veled semmi bajom, szeretném ha barátok nem is, de legalább normális kapcsolatunk lenne. Mit szólsz?
Amy csak tátogott mint egy hal, nem igazán tudott mit mondani, s Dennis megelőzte a válasszal.
- Miféle ócska trükk ez, Denem?
- Nem trükk. Szeretnék bocsánatot kérni tőled is, Dennis. Valóban én loptam el a nyakláncot,dühös voltam. Sajnálom.
Az említett fiú nagy szemeket meresztett. Tom Denem, bocsánatot kért? Tőle? Ám még így is erősen gyanakodott a fiúra.
- Gyertek ide, nem kell megölelni az olyan nyálas. De egy kézfogás vagy valami azért még belefér nem? - vigyorgott Tom.
A két gyerek megadóan odasétált hozzá s kezet fogtak Tommal. A fiúnak nem is kellett több, nem tudta hogyan de már megint sikerült használnia a titokzatos képességét. A két gyerek egy-egy kezét fogta s ezzel láncolta őket oda magához. Hiába próbáltak elmenekülni, hiába rángatták a kezüket az csak nem akart elválni. Kétségbeesetten bámultak le a mélybe.
- Tom, mit csinálsz? - sipákolt Amy.
A fiú gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Ha már így kibékültünk, mit szóltok egy kis közös kalandhoz? Megnézzük mi van ott lent.
- Te megőrültél, hallod! Eressz el minket, te őrült! - mondta Dennis miközben próbálta elszakítani a kezét a fiúétól.
A Denem fiú oda sem figyelt rájuk erősen koncentrált arra hogy le tudjanak lebegni a sziklára. A három gyerek lassan, dülöngélve emelkedett a levegőbe. Amy sikítozott és kapálózott amint a lába elhagyta a földet.
- Tegyél le! - sikította.
Tom egyre jobban élvezte a dolgot így megpróbált gyorsítani a tempón. Hamar, alig tíz perc alatt leérkeztek oda, ahová még kötéllel is életveszélyes lenne lejutni. Amint földet értek Tom elkezdte vonszolni őket az előttük elterülő sötét barlangba. Erősen koncentrált és elválasztotta a kezét a többiekétől. A szél vadul süvített s ez a két gyerekben csak méginkább fokozta a félelmet, ahogyan az is amikor az egyik repedésből egy méretes kígyó mászott elő. Tom legnagyobb örömére, a fiú úgy érezte ennél tökéletesebben nem is sikerülhetett volna a terve. Amy és Dennis egy emberként sikítottak fel, halálra sápadtak és már szinte szédültek a félelemtől. A kígyó lassan közelített feléjük s nyújtogatta villás nyelvét. Tom sziszegni kezdett a csúszómászóhoz.
- * Ijessszd meg őket! De ne ölj!*
- * Igenisssz*
A két gyerek az ájulás határán volt amint meghallották hogy Tom sziszegve cseveg egy kígyóval. Az állat lassan odakúszott a két félelemtől kővédermedt gyerekhez, s rájuk tekeredett. Így egyre közelebb húzta őket egymáshoz, mint egy kötél ami gúzsba köti az áldozatait. Villás nyelvét lassan nyújtogatva megnyalintotta Amy nyakát. A lány nem bírt sírni, legszívesebben meghalt volna, bármit csak innen szabaduljon. Dennis üveges tekintettel halálsápadtan bámult előre, szinte észre sem vette amint a kígyó egyre szorosabban rájuk tekeredik. A sötétzöld, nyálkás pikkelyekkel borított méretes állat nagyra tárta száját s úgy közelítette méregtől átázott hegyes fogait áldozatai nyakához. Először Amy majd Dennis nyakát ízlelte meg villás nyelvével. A két gyerek remegett, homlokuk jéghideg verítéktől gyöngyözött. Dennis körmei belevájtak tenyere húsába, s abból piros vércseppek hullottak a porba. A csúszómászót csak még inkább elveszítette a fejét a vörös nedű csábító illatától. Tom parancsáról megfeledkezve közelítette fogait a Dennis nyakához készülve hogy azonnal átharapja azt. Ám a fiú résen volt s azonnal rásziszegett a kígyóra.
- * Elég! Most azonnal tekeredj le róluk*
A parancsszó kemény, rekedt sziszegésként tört fel a fiú torkán ami még a vérszomjas állatot is észhez térítette. A hüllő kelletlenül letekeredett Tom áldozatairól, s becsusszant a barlang mélyére. Amint a két gyerek megszabadult a kígyótól Amy azonnal megkönnyebbülten sóhajtott fel, s kezdett sírni, kezével nyakát simogatta. Dennis viszont még mindig kővé dermedve állt, ott ahol a kígyó hagyta. Tom lehetetlenül üres tekintettel bámulta társait.
- Nos, megtanultátok a leckét?
Dennis még mindig nem mozdult, Amy pedig potyogó könnyekkel, félelemtől reszketve lassan bólintott.
- Remek - mondta elégedetten a fiú majd folytatta-, gondolom arról nem kell felvilágosítani titeket hogy ami itt történt az a mi kis titkunk marad. De persze nyugodtan elmondhatjátok is, az a kígyó már úgy is nagyon éhes - fejezte be vállrándítva. Amy fejrázással jelezte hogy mindent értett és hallgatni fog. Oldalra pillantva fogta csak fel igazán Dennisre milyen hatással volt a kis kalandjuk. A fiú még mindig üveges tekintettel bámult előre. Amy kétségbeesetten rázni kezdte a fiút a vállánál fogva, ám az nem reagált.
Tom ijedten rezzent össze amint meghallott egy ismerős női hangot.
- Mi történt itt? Hogy kerültetek ide? - kezdett sápítozni Evelyn.
- M-megmagyarázom, Amy m-majdnem leesett innen é-én húztam vissza - mutatott Tom ártatlansággal kevert ijedséggel a mélybe. - Dennis pedig annyira megijedt hogy sokkot kapott, ami nem is csoda, én is megijedtem.
- Amy! Dennis! Jól vagytok? Amy, nem tört el semmid? Nem esett bajod? - aggodalmaskodott a szőke nő.
- Én jól vagyok, de Dennis... - kezdte sírós hangon.
- Nyugodj meg, kis drágám. Visszamegyünk szépen és megvizsgál titeket egy orvos. Minden rendben lesz. Tom, te pedig nagyon ügyes voltál, el sem hiszem hogy volt annyi lélekjelenléted hogy tudd mit kell tenni - kezdte meghatódottan majd magához ölelte a fiút.
Tom egy félénk mosolyt küldött a nő felé majd hagyta magát megölelni. Így négyesben indultak vissza a többiekhez. Evelyn még mindig Dennist és Amyt nyugtatgatta. Tom nem foglalkozott velük alig egyszer-egyszer pillantott oda, leginkább a barlangban történteken gondolkodott, és azon hogyan is volt ilyesmire képes. Még mindig nem akarta elhinni hogy talán varázsló.

Megjegyzés:Remélem ez a rész is tetszett. Sajnálom hogy most ilyen rövidkére sikeredett legközelebb megpróbálom hosszabbra írni. És azért is bocsánat hogy ilyen sokat késett. Akinek van kedve írjon véleményt, mi tetszett és mi nem. Nem harapok :) Jah és ha van kedvetek kukkantsatok be a tesó-oldimra. :) Hp fanfic.

2. Az első ellenségek

Sziasztok, nos itt a második rész. Minden segítséget köszönök Vicnek, a bétámnak. :) Egyébként a társoldalamon, ami szintén egy Harry Potter fanfiction felkerült az első rész, szóval akinek van kedve nézzen be oda is. Jó olvasást!

Tom Denem unottan tologatta maga előtt a reggelijét. Az ebédlőben üldögéltek, ami több kisebb, négy személyes asztalból állt. Magas plafon, s szürke falak és sok kopott barna asztal, s gyenge székek alkották a berendezést. A terem hangos gyerekzsivajtól zengett, a gyerekek izgatottan várták a délutánt. Mrs. Cole még reggeli előtt, sorakozóban bejelentette hogy ma egy házaspár érkezik az otthonba. Szeretnének egy gyereket hazavinni, mivel nekik sajnos nem lehet gyermekük. Tom elképzelni sem tudta miért várják annyira a házaspárt. Idejönnek körbenéznek, válogatnak köztük mint a piacon. Ha pedig nem tetszik akkor visszahozzák őket, feltéve ha a blokk megmaradt.
- Szia, Tom ideülhetünk hozzád? - kérdezte tőle egy kislány.
Tom érdektelenül felnézett, majd végigmérte a három gyereket. A kislány barna haja, két copfba volt fogva, alacsony, kerek arcú volt. Világosbarna kockás kis ruhát viselt, spenótzöld harisnyával és egy kopott fekete cipőcskével. A tőle jobbra lévő kisfiú aki egy hófehér nyulat szorongatott a keblén, világosszőke hajjal és ragyogó, kék szemekkel volt megáldva. Egyszerű kopott farmert és egy mélybarna pulóvert viselt. Arcán mindig mosoly díszelgett s a kisnyulát soha, egy percre el nem eresztette volna. A bal oldalon lévő kisfiú fakóbarna, kócos hajjal, s sötét szemmel büszkélkedhetett. Pisze orrát, szinte mindig, öntudatlanul is felhúzta valahányszor Tom közelében volt. Rajta sötét nadrág és egy fekete pulóver volt. Talán mindenki közül ő hasonlított leginkább Tomra.
- Jó nekem egyedül, nem vágyom a társaságotokra - felete Tom.
- Nagyon goromba vagy! - rivallt rá a kislány. - Pont ezért nem fog téged elvinni innen senki.
- Hagyd Amy, örülhetnénk hogy nem kell elviselnünk a jelenlétét - mondta a szőke kisfiú, miközben gúnyosan Tomra vigyorgott.
- Inkább vigyáznál a nyulacskádra, Billy, talán még baja esik - válaszolt Tom, miközben meghúzta hófehér állat fülét, mire az még szorosabban gazdájához bújt.
- Ne merd bántani Nyuszikát!
- Miért akkor mi lesz, ha bántom a kicsi nyulacskádat?
- Állítsd már le magad Tom! Mégis kinek képzeled magad, hm? Nem vagy te olyan nagyfiú, ugyanolyan vagy mint mi, annyi különbséggel hogy mi nem vagyunk őrültek. Mint te - vágott közbe a kócos kisfiú.
- Gyere menjünk, Dennis - mondta Amy miközben elkezdte húzni a fiú karját.
Tom dühösen leült a székére s onnan figyelte tovább amint a három gyerek alakja távolodni kezd, egészen a terem másik végéig.
- Még hogy én őrült... Nem. Én különleges vagyok, olyan amilyenek ők sose lesznek. Irigykednek ennyi az egész - gondolta magában a fiú, miközben villájával mérgesen döfködte a reggelijét.
Mrs. Cole hangos kiáltással jelezte, hogy aki kész van a reggelijével az indulhat kifelé az udvarra.
Tom ezt a pillanatot várta, azonnal felugrott a székéről majd kisietett a teremből, nekimenve néhány társának. Az udvarra kilépve mélyen beszívta a friss levegőt. Lassan sétált, apró kavicsokat rugdosott maga előtt. Elsétált egészen az udvar sarkáig, egy eldugott helyre elbújva a kíváncsi szemek elől. Leült egy nagy fűzfa tövébe majd unottan rágcsálni kezdte a körmét. Legnagyobb meglepetésére egy kicsi, zöld kígyó kúszott elő a fűből. Villás nyelvét Tom felé nyújtogatta majd elkezdett sziszegni.
- * Már megint egy ember, bissztosan ezz is el fog kapni*
- * Ne, menj el nem bántalak* - kiáltotta Tom kétségbeesetten, mivel kedvelte a kígyókat de csak rekedt sziszegés tört fel a torkán.
- * Te tudsz beszélni a kígyók nyelvén?* - sziszegte a kicsi állat.
- * Hiszen értem amit mondasz! * - lepődött meg a fiú. Falfehérre sápadt, majd gyorsan behúzódott a fa mögé.
- * Te különleges vagy* - sziszegte az állat.
- * Kígyó, segíts, mondd el még is mi vagyok én?*
- * Különleges. Te a nagy Mardekár Malazár leszármazottja vagy. Csak az lehetsz*
- * Mardekár Malazár? Ő ki?*
- * Az első ember aki értett a nyelvünkön*
- * Mesélj róla, mindent tudni akarok* - sziszegte Tom mohón.
Egy piros pöttyös labda, hangos csattanással landolt Tom mellett, mire a kígyó rémülten csúszott be a bokrok mögé.
- Már megint te?! - kiáltott rá Tom Billyre.
- Véletlen volt - felelte Billy félősen.
- Véletlenek nincsenek! - folytatta Tom dühösen. - Te szándékosan rúgtad ide azt a labdát, hogy engem dühíts. Ennyit a te labdádról! - ordította azzal egy hatalmasat belerúgott, mire a labda messzire repült és a levegőben szétdurrant.
Billy falfehérre változott, majd egy utolsót pillantott a dühös Tomra, s rémülten elszaladt. Tom pedig ámultan figyelte mind a kezeit, mind a lábait. Most már teljesen biztos volt abban hogy ő mindenkinél különlegesebb, ő varázsló. Talán még köztük is a legkülönlegesebb.

****

Elérkezett a délután. Mrs. Cole mindenkit szépen sorba állított hogy a szülők kedvükre tudjanak válogatni. Az árvaház lakói mind izgatottan várták a házaspárt. Mind azt akarták hogy őket vigyék el. Hangos zsivaj töltötte be a helyiséget ám mindenki elhallgatott mikor a két vendég belépett az ajtón. Mindenki kórusban, szép lassan köszönt nekik. A nő egy harmincas éveiben járó, vöröses hajú, szeplős arcú, barna szemű, magas nő volt. Elegensán volt felöltözve hosszú vajszínű nadrágot és hozzá illő blúzt viselt. Magassarkújának kopogása törte meg a beálló csöndet. A mellette lépkedő férfi enyhén borostás volt, kicsivel lehetett idősebb a feleségénél, s egy egyszerű sötét nadrágot és egy világoskék inget viselt.
- Sziasztok! - köszönt a nő kellemesen csengő, lágy hangján. - Az én nevem Charlotte a férjem pedig Jason. Szeretnénk megismerni titeket - mosolygott.
- Mint tudjátok nekünk sajnos nem lehet gyermekünk, így szeretnénk ha valamelyikőtök hazajönne velünk. Mit szólnátok egy kis beszélgetéshez? - kérdezte Jason.
Charlotte odasétált Tom elé.
- Szia, kisfiú. Téged hogy hívnak? - kérdezte kedvesen.
- A nevem Tom Denem. De nincs szükségem magukra, nem kell hazavinniük. Itt is szörnyű, de inkább itt mint ilyeneknél - mondta megvetően.
A nő összehúzott szemöldökkel méregette a fiút, majd egy vállrándítással továbbállt. Méghozzá Billyhez ment.
- Szervusz. Hogy hívnak? - kérdezte.
- Billy Stubst - mondta izgatottan.
- Ohh, nagyon aranyos a nyuszid, hogy hívják?
- Nyuszika - válaszolt félénken Billy.
Billy ijedten kapta oldalra a fejét amint meghallotta Tom hangját.
- Ugyan már, hölgyem, két bolhafészket akarnak hazavinni? - kérdezte ártatlanul. - Jól gondolják meg.
- Hogy mersz ilyet mondani rólam és Nyuszikáról? - visított fejhangon Billy. - Fogd meg Nyuszikát. - Mondta majd a mellette lévő kislány kezébe nyomta a rémült nyulat.
- És most mit fogsz csinálni, Nyuszika? - gúnyolódott vele Tom.
Billy mély levegőt vett. Fogait erősen csikorgatta. Tom már épp megfordulni készült amikor is Billy ledöntötte a földre és püfölne kezdte ahol csak érte. Ütötte az arcát, csikarta, és a fülébe ordítozott.
- Mi ... bajod van ... te ... Őrült?! - kiáltott rá Tom, s közben igyekezett letaszítani magáról a megvadult fiút. - Tűnj, már innen! - azzal egy hatalmasat lökött rajta, mire Billy jó pár métert hátra repült.
Mrs. Cole feleszmélt döbbentségéből és gyorsan odasietett a földön heverő Billyhez.
- Fiam, jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte aggodalmasan.
- Tom teljesen őrült, nem normális! Be kellene zárni! - panaszkodott.
- Miről beszélsz te féleszű nyúlimádó?! Te támadtál meg - Tom szinte köpte a szavakat - És ezt meg is fogod bánni.

****

Tom miután szó nélkül elhagyta a helyiséget, kisietett az udvarra a szokásos helyére és várta hogy a kis kígyó újra előjöjjön. Charlotte és Jason végül egy szőke hajú, kék szemű, porcelán arcú kislányt választottak akit Emilynek hívtak. Tom örült neki hogy jól felhúzhatta Billyt és nem lehetett része abban a szerencsében hogy őt válasszák. De megfogadta magában hogy ezt még meg fogja bánni a fiú. Megbánja hogy rátámadt, rá, aki mindenkinél különlegesebb. Már a terve is megvolt, csak még a kivitelezésen kellett dolgoznia. Már majdnem elszundított mikor csörgést és levélzörejt hallott. Reménykedve nyitotta ki a szemét, hogy talán a kis kígyó újra eljött hozzá. Ám a meglepetés ami őt érte teljesen kitörölte az agyából az új barátját. A bokorban nem más mint egy hófehér nyúl kuporgott. Tom szája gonosz vigyorra görbült majd óvatosan felvette a földről az állatot.
- Te kis dög, hogy kerültél ide? Oh, megvan az az idióta Emily engedhetett el hiszen a nyúlimádó gazdád neki adott oda. De nembaj, jó hogy ide jöttél, hozzám.
Tom kezében a nyúllal sétált az árvaház hátsó udvarába. Nyakát kitekerve nézett fel a magasan lévő gerendákra. Gondolatban elképzelte milyen jó lenne látni amint a nyúl vértől csöpögve lóg a magasban. Erős húzást érzett a kezében, amikor is a nyúl kirepült a karjaiból. Tomnak levegőt venni sem volt ideje a kis állat máris ott lógott fent a gerendán, ahová kezei nem értek fel. Kavarogtak benne az érzések egyszerre volt elégedett, s egyszerre volt rémült amiért megláthatják, s egyszerre volt meglepődött, s ámult amiért ilyenre is képes. Tisztában volt vele hogy ő különleges, más mint a többiek, de erre sose gondolt. Talán még is varázsló lenne?
- Nem, nem lehetek varázsló, ez őrültség - gondolta magában.
- Nyuszikaaa! - halotta messziről Billy hangját.
Az agya őrülten kattogott, tudta hogy nem lenne jó ha meglátnák, hogy itt áll a felakasztott nyúl alatt. De fogalma sem volt mit tehetne vagy mit mondhatna a vészesen közeledő Billynek és a többi gyereknek, na de főleg Mrs. Cole-nak.
- Te meg mit csináltál, Nyuszikával? - visította Billy hisztérikusan. A fiú szinte az ájulás határán volt, nem tudott többé egy szót sem mondani Tomnak, sírva rohant be az otthonba, nem bírta látni kedvenc barátját amint a gerendáról csüng.
- Te meg mit műveltél? - kérdezte riadtan egy fekete hajú kisfiú.
- Nem én voltam! Szerintetek fel tudok mászni olyan magasra? - rivallt rá Tom.
- Ne hazudj, Denem. Mindenki tudja hogy te őrült vagy bármire képes lennél - mondta Dennis.
- Dennis, Dennis, majd meglátjuk még kit neveztél te őrültnek. Az utolsó szavam pedig: nem én voltam, szóval azt gondoltok amit akartok - mondta azzal sarkon fordult.
Tom dühösen csörtetett a szobájába. Itt legalább egyedül tudott lenni mivel nem kellett osztozkodni senkivel a szobán. Persze nem azért mert ilyen különleges kiváltságban részesült hanem mert a többi gyerek itt az árvaházban féltek tőle. Furcsának és őrültnek tartottak mivel Tommal gyakran történtek megmagyarázhatatlan dolgok. Eleinte még igenis volt szobatársa Tomnak. De a fiú addig könyörgött Mrs. Cole-nak míg át nem tette egy másik szobába. Persze mindenki furcsának és ijesztőnek tartaná ha a szoba társa megmagyarázhatatlan dolgokat csinál. S hogy mit lehet érteni megmagyarázhatatlan alatt? Magától szétdurranó tárgyak, kicsi, könnyű dolgok lebegtetése, majd a földhöz vágása, mindez akaratlanul. Tomot azért sem szerette a szobatársa, mivel ha a fiú akit egyébként David-nak hívtak, sokáig beszélt s idegesítette Tomot, másnapra eltűntek a kedvenc dolgai. A fiú persze tudta hogy csak Tom lehetett a tettes de ezt egyszer sem merte felemlíteni neki. A Denem-fiú most éppen érzéketlen arccal bámult kifelé az ablakon. Tudta hogy nem hisznek neki, hiába bizonygatja hogy oda még csak fel mászni sem tud nemhogy egy nyulat felakasztani, nem, akkor sem fognak hinni neki. A sejtése beigazolódott. A kopott barna ajtón kopogtattak. Mrs. Cole lépett be.
- Tom, most pedig szépen elmagyarázod mi is történt pontosan! - kezdte szigorúan a fakó barna hajú asszony.
- Sajnálom, Mrs. Cole de nincs mit mondanom.
- Az a szegény állat szerinted magától repült föl a gerendára?
Tom mérgesen összehúzta a szemeit de megpróbálta nem kimutatni a dühét.
- Mrs. Cole, én nem tudok olyan magasra felmászni és sosem bántanék senkit - kezdte ártatlanul.
- Tom, szerintem épp itt az ideje hogy komolyan vegyük az ilyen ... Dolgaidat - válaszolt most már kicsit megenyhülve az asszony.
- Nem értem... - mondta Tom aggódva.
- Most mennem kell Tom, majd ezt még megbeszéljük - hadarta az asszony majd gyorsan kilépett az ajtón.
Tom elhűlve bámulta a nő helyét.


****


Másnap reggel Tom nyugodtabban ébredt, bár a mostani dolog sem zavarta igazán. Felőle aztán azt gondoltak amit csak akartak. Miután felöltözött a reggelit kihagyva rohant ki az udvarra abban a reményben hogy újra találkozhat a kígyóval. De nagy szerencsétlenségére a kígyó nem volt ott, pedig Tom sokat várta, úgy érezte ő az egyetlen aki igazán megérti. Miközben hátát nekivetette az öles fatörzsnek ami az udvar szélén helyezkedett el, megfigyelhetett két alakot amint felé közelednek.
- Az a két fajankó. Már megint - gondolta unottan a fiú.
- Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte tőlük gúnyosan.
- Ezt nem fogod megúszni, Denem, ugye tudod? - köpte oda neki Dennis.
- Oh, szóval majd te fogsz megleckéztetni? - vigyorgott Tom.
Dennis nem szólt egy szót sem, mérgesen bámulta a fiút, legszívesebben nekiugrott volna, de tartott tőle hogy Tom megint valami őrültséggel áll elő. Így inkább dühösen megfordult s húzta maga után Amyt is.
- Majd meglátjuk hogy ki fog megbánni és mit, kedves Dennis - suttogta maga elé Tom.
Mrs. Cole beterelte a gyerekeket mivel megkezdődött a szokásos délutáni foglalkozás ahol tanulniuk kellett. Igaz most nyári szünet volt, de az asszony nem szerette volna, ha az a kevés tudás is elszáll a fejükből a gyerekeknek. Tom kedvtelenül vonszolta be magát az épületbe. Gyorsan helyet foglalt egy félreeső asztalnál, egyedül. Mindig egyedül ült, szinte mindent egyedül csinált a többi gyerek nem igazán szeretett a társaságában lenni, de ő ezt nem is bánta. Jóval nagyobb érdeklődéssel vágott neki a feladott feladatoknak, mindig is szeretett tanulni, hiszen ebben is a legjobb akart lenni, ahogy minden másban is. Miután végzett vele odaadta a lapot az egyik nevelőjüknek, aki szőke hajjal és ragyogó kék szemekkel büszkélkedhetett. A nő akit Evelynnek hívtak mindig is kedves volt a fiúhoz. Talán ő volt az egyetlen aki ha nem is kedvelte túlzottan, de a lelkén viselte a fiút. Mindig odafigyelt rá, tanította s próbálta leszoktatni a rossz szokásairól. Mintha kötelességének érezte volna hogy a fiú gondját viselje. Tom nem igazán tudta hova tenni a dolgot, nem szerette a nőt, de nem is utálta különösebben. Evelyn bólintással jelezte Tomnak hogy jól csinálta meg a feladatokat ezért elmehet. A fiú megkönnyebbülten vánszorgott ki a teremből. A szürke folyosó üres volt. Egyedül Tom léptei törték meg a csendet. A fiúnak volt egy terve amit már régóta meg szeretett volna csinálni de eddig nem volt rá alkalma. Úgy érezte talán most, talán ma megteheti. Dennisnek volt egy nyaklánca amit még a szüleitől kaphatott, egy ezüst láncon függő kék kövecske. Dennis úgy őrizte a nyakláncot mint a világ legdrágább kincsét, talán neki az is volt. Bárkivel szembe szállt volna aki csak egy ujját is rá teszi az ékszerre, nem volt különösebben értékes de neki sokat jelentett. Igaz, Tom nem beszél sokat a fiúval, sőt amikor csak beszéltek utálkozó mondatokat vágtak egymáshoz, de jó megfigyelő volt. Mindig tudta kinek mi a legfontosabb és ezt sokszor ki is használta. Soha nem értette a fiú mit szeret annyira azon az ócska nyakláncon, de nem is érdekelte különösebben. Eldöntötte hogy ma ellopja a fiútól, hadd szenvedjen csak. Ezzel az elhatározással megszaporázta lépteit hogy maradjon elég ideje. Jobbra fordult ahol a fiúk szobái voltak, megkereste a kilences
számú szobát, majd benyitott. Tudta hogy nem lesz zárva, csak akkor zárják be a szobákat ha elmennek valahová, az egész árvaház. Mivel nem volt különösen sok gyerek Tom árvaházában.
Belépve három takarosan megvetett ágyat pillanthatott meg a fiú. Az ágyakat fehér ágynemű borította. A fal barnára volt festve. Minden ágyhoz tartozott egy kis ablak. Tom odasétált ahol Dennis ágyát sejtette. Az ágy melletti falat az Amytől kapott rajzok tömege díszítette. A fiú fintorogva húzta fel az orrát a látványra. nem volt sok ideje a nézelődésre azonnal nekiállt a keresésnek. Felforgatta az ágyat, bekukkantott a szekrénybe de sehol sem találta. Egy új ötlettől vezérelve bekúszott az ágy alá s ott folytatta a keresést. Nem kellett sokáig keresgélni mivel megtalálta amit keresett, egy ezüstös színű dobozkában hevert az ezüstös színű, kék köves nyaklánc. Tom elégedetten vágta zsebre az ékszert a dobozkával együtt majd hagyta el a szobát.